Csoszon, a remetekirályság PDF

**Csoszon, a remetekirályság** A 17-18. században és a 19. század első felében Csoszon királysága izolacionista politikát folytatott, amely az elzárkózásra, önfenntartásra és önvédelemre épült. A társadalmat a neokonfucianizmus értékei hatották át, amelyek a konfuciánus elveken alapultak. A 삼강오...

**Csoszon, a remetekirályság** A 17-18. században és a 19. század első felében Csoszon királysága izolacionista politikát folytatott, amely az elzárkózásra, önfenntartásra és önvédelemre épült. A társadalmat a neokonfucianizmus értékei hatották át, amelyek a konfuciánus elveken alapultak. A 삼강오륜 (három alapelv és öt erkölcsi norma) szigorú hierarchiát és iránymutatást biztosítottak az élet minden területén, egységes társadalmat teremtve. A 삼강행실도 (설순) és más tudósok által 1434-ben készített illusztrációk bemutatták ezeket az elveket, amelyek közé tartozott a lojalitás a király felé, a szülői tisztelet, az idősek tisztelete, a férj és feleség közötti tisztelet, a szeretet és a barátok közötti bizalom. Az uralkodót bölcs királyként tisztelték, aki a nép apjaként szolgált, és az Ég hatalmával ruházta fel a rend megteremtéséhez. A tisztelet kétirányú volt, és a kínai császárt a leghatalmasabbként fogadták el. Bár Csoszon izolacionista politikát folytatott, delegációk időnként elhagyhatták az országot, és az országot a 양반 (jangban) réteg vezette akkor. **Csoszon és Kína kapcsolatai** Csoszon kapcsolatai a Csing Birodalommal javultak, bár továbbra is barbár népségként tekintettek rájuk. Titokban azonban még mindig a Ming-dinasztia emlékét őrizték, mivel a Csing-dinasztia az 1600-as években Mandzsúriában nem tudta megőrizni a klasszikus távol-keleti civilizációt. A koreaiak úgy vélték, hogy nekik kell megőrizniük ezt az örökséget, és ezért bezárkóztak, követve a 소중화사상 (kis Kína-elv) gondolatát. A Csing Birodalomban gazdasági fejlődés zajlott, amit a koreaiak elfogadtak, de továbbra is a régi Ming-dinasztia mellett maradtak hűségesek. **Japán és Csoszon kapcsolatai** Az Imdzsin háború ellenére Csoszon igyekezett békés viszonyt fenntartani az újonnan megalakuló Tokugava sógunátussal. A gazdasági kapcsolatok jelentősek voltak, mivel Japán volt Csoszon legfontosabb gazdasági partnere a térségben. A koreaiak azonban nem akarták elfogadni, hogy a japán uralkodó magát császárnak nevezi, mivel ez problémát okozott a hármas tengely (Korea, Japán, Kína) befolyása miatt. A koreaiak nem fogadták el Japán egyenrangúságát Kínával, ezért a japán uralkodóra császár helyett nagyhercegként utaltak. **Nagyhatalmak közeledése** 1860-ban a cári Oroszország új katonai őrhelyet hozott létre Vlagyivosztokban, amely mindössze 100-200 km-re volt a koreai határtól. Ez a lépés jelezte Oroszország megjelenését a térségben. Emellett francia keresztény misszionáriusok is megjelentek a félszigeten, bár kevés sikerrel, mivel nem fogadták őket barátságosan. **Tevongun uralma** 1863-ban a kiskorú 고종 (Kodzsong) lett Csoszon uralkodója, és 1897-től császárként uralkodott. Apját, 흥선대원군 (Tevongun) nevezte ki régensnek, aki nagyon konzervatív volt és az izoláció híve. Tevongun megerősítette a központi hatalmat, üldözte a keresztényeket, új fizetőeszközt vezetett be, és mindenre adót vetett ki, kihasználva az alsóbb társadalmi rétegeket. Tevongun 1864-től 1873-ig uralkodott. **Kodzsong király és a Sherman cirkáló esete** 1866-ban egy amerikai hadihajó, a Sherman cirkáló, megközelítette a koreai partokat, és a Tedong-folyón keresztül egészen Phenjanig felhajózott. A dél-koreai álláspont szerint a legénység fosztogatott, ezért a koreai helyőrség megölte őket. Az amerikai álláspont szerint a koreaiak megtámadták a hajójukat, míg az észak-koreai álláspont szerint Kim Ir Szen dédapja vezette a koreaiakat az amerikai hajó ellen. **Francia invázió** A keresztényüldözések során számos francia misszionárius is áldozatul esett, ami miatt a Pekingben állomásozó francia követ magyarázatot követelt, de nem kapott választ. 1866-ban a franciák flottát küldtek 강화도 (Kanghva) szigetéhez, de a koreaiak sikeresen visszaverték őket a 병인양요 (Byeonginyangyo) csatában. Korea javasolta Kínának, hogy fogjanak össze és űzzék ki az összes európait. **Ernest Oppert és Stanislas Feron esete** Ernest Oppert német kereskedő és Stanislas Feron francia menekült pap Koreától gazdasági koncessziókat akartak kicsikarni. Tervük az volt, hogy Namjon herceg sírjából kilopják az értékeket, és ezzel zsarolják meg Koreát. Azonban nem tudták felnyitni a sírt, és a helyi lakosok riasztották az őrséget, akik elüldözték őket. Oppertet visszatérve elítélték Németországban, Feront pedig Indiába helyezték át térítőnek. A keletiek barbár népségként tekintettek a külföldiekre és keresztényekre. **Amerikai invázió** 1871-ben az amerikaiak revansot akartak venni a koreaiakon a Sherman cirkáló legénységéért, ami 신미양요 (Shinmiyangyo) néven ismert. A koreaiak győzelmet arattak az amerikaiak felett, mivel az amerikai hadsereg egy része Kínával harcolt. Ennek eredményeként a koreai udvar tovább folytathatta elzárkózó politikáját. **Japán invázió** 1875-ben a japán császári haditengerészethez tartozó 운요호 (Unyoho) hadihajó megjelent Kanghva szigeténél. A koreaiak tüzet nyitottak rájuk, mire a japánok visszalőttek és megtámadtak egy kisebb erődöt. A japánok követelték, hogy a koreaiak kérjenek bocsánatot, és kössenek diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot velük. Japán célja minél több koncesszió megszerzése volt Koreában. **Kanghva-szigeti egyezmény** 1876-ban tárgyalások kezdődtek Kanghva szigetén, amelyek eredményeként megszületett a 강화도 조약 (Kanghva-szigeti egyezmény). Ez egy egyenlőtlen jogú szerződés volt, amely három kikötő (제물포, ma Inchon, 원산 és 부산) megnyitását írta elő. A japánok területen kívüliséget is kaptak, és szabad hajózással feltérképezhették a Koreai-félszigetet. Az egyezmény kimondta, hogy Korea ugyanolyan szuverén állam, mint Japán, és ugyanolyan jogokkal rendelkezik. Japán célja az volt, hogy Koreát elszakítsa a kínai befolyástól, de Kína szinte semmilyen reakciót nem mutatott. **Az új hadsereg** A koreai nemesek 고종 (Kodzsong) felesége, 민비 (Min királyné, később 명성황후, Mjongszong császárné) körül kezdtek el csoportosulni. A királynő új, modern hadsereget akart létrehozni, amelyet 별기군-nak neveztek. Az anyagi forrásokat a régi hadseregtől vonták el, ami belső válságot okozott, és 고종 nem tudott uralkodni a káoszon. Min királynőnek hatalmas befolyása volt a politikára és diplomáciára, és a király és a királynő között politikai házasság volt. A királyi családban nem szerették Min királynőt. **Min királyné (1851 -- 1895)** Min királyné jelentős szerepet játszott a királyi udvarban. Külpolitikája megosztottságot okozott, mivel 고종 Japán felé hajlott, míg Min királynő Kína felé. Kodzsong nem tudta, hogy Japán hátsó szándékkal van. Min királynő a seregben reformokat vezetett be, és létrehozta az új, modern hadsereget, a 별기군-t. **임오군란 (Imogunran)** 1882-ben a régi sereg katonái végül csak romlott rizst kaptak járadékként, ami katonai lázadáshoz vezetett, ismert nevén 임오군란 (Imogunran). A lázadók elfoglalták és felgyújtották a gazdagok házait, valamint a japán képviselet épületét. Behatoltak a királyi palotába, ahol több minisztert meggyilkoltak. A lázadás során a kormányzat élére Tevongunt helyezték, mivel szerintük Kodzsong és Min királyné iránya nem volt követhető. Az 1860-as évektől kezdődő parasztlázadások előzményei is hozzájárultak a lázadás kitöréséhez. **제물포 조약 (Inchoni szerződés)** A lázadás leverése érdekében a japánok háborúval fenyegették meg Tevongunt, de végül kompromisszumot kötöttek, így a lázadás elbukott. Az 1882-es 제물포 조약 (Inchoni szerződés) értelmében egy 700 fős japán katonai egység állomásozhatott a félszigeten. A koreaiak hivatalosan bocsánatot kértek a japán kormánytól, és saját költségen újraépítették a japán képviselet épületét. Emellett 500 ezer jen hadisarcot fizettek, a felkelés vezetőit kivégezték, és a japán áldozatokat tiszteletteljesen eltemették. **개화당 (A Reformpárt)** A Reformpárt felbukkanása a fiatal nemesek körében történt, akik úgy vélték, hogy Koreának belülről kell megreformálódnia, japán mintára és japán támogatással. A párt vezetője 김욕윤 volt. 1882-ben a Reformpárt egyik tagja, 박영효 megtervezte a modern koreai zászlót, a 태극기-t. **갑신정변 (Kapsin puccs)** 1884-ben a Reformpárt nagy befolyásra tett szert, és elindította a 갑신정변 (Kapsin puccs) néven ismert palotaforradalmat. A párt hatalomra került és kormányt alakított, de nem volt tömegtámogatásuk, így a puccs mindössze 1-2 napig tartott. Többen elmenekültek, és ismét felgyújtották a japán követség épületét. **Egyezmények** 1885-ben két fontos egyezmény született: - **Hanszongi egyezmény**: Japán és Korea között, amelyben Korea bocsánatot kért a japán követség felégetése miatt. - **Tiencsini egyezmény**: Kína és Japán között, amelyben a két fél megegyezett, hogy kivonják katonáikat a Koreai-félszigetről. Ez azonban ürügyet szolgáltatott egy újabb háborúra. **동학 농민 혁명/운동 (Nagy parasztfelkelés)** 1894-ben nagy parasztfelkelés tört ki, amelynek oka a társadalmi-gazdasági elégedetlenség volt. A parasztság szenvedte el Korea belépését a nemzetközi gazdaságba, az új külföldi áruk és munkaerők megjelenését, valamint az udvari intrikák miatt kivetett rengeteg adót. A vidékre behatoló kínai és japán kereskedők felforgatták a társadalmat. A felkelést a 동학 (Keleti Tan) vallási szekta irányította, követeléseik között szerepelt a korrupt hivatalnokok megbüntetése, a földesúri kizsákmányolás csökkentése, az egyenlőség és a külföldiek kiűzése. A szekta keresztényellenes és kommunizmus-szerű volt, és több száz embert megmozgatott. A legsúlyosabb harcok 전라도 (Csolla) tartományban zajlottak, ahol a parasztok önkormányzati épületeket támadtak meg, és sikeresen visszaverték a fővárosból érkező büntető csapatokat. A parasztok puskákat és ágyúkat zsákmányoltak, és elfoglalták Csolla tartomány székhelyét. **Kína beavatkozása** A Csoszon Királyság Kínához fordult segítségért, és kínai katonák érkeztek a félszigetre, hogy „a hűbéres államukat megvédjék". Japán szerint ez a tiencsini egyezmény megszegése volt, ezért válaszul japán katonákat küldtek a félszigetre. Az első kínai-japán háború (1894-1895) jelentős esemény volt Kelet-Ázsia történetében. A háború 1894-ben kezdődött, amikor a japánok megszállták a Cshungcshong-tartománybeli Aszan-öböl bejáratát július 25-én, hogy elvágják a kínai utánpótlást. Két kínai hajó érkezett ide, hogy katonai utánpótlást szállítson, és tüzet nyitottak a japánokra. Kínai források szerint a japánok lőttek először, és ők csak viszonozták a tüzet. A japánok végül elpusztították a kínai hajókat. A Phungdo-i tengeri ütközetben (1894) a japánokat Togo Heihacsiro admirális vezette, aki szamuráj családban született (1848-1934). Togo célja az volt, hogy a koreaiak találkozzanak a civilizált, modern világgal, beleértve az új fegyvereket is. Togo részt vett a kínai-japán, később pedig az orosz-japán háború tengeri ütközeteiben, és a legfőbb haditanács tagja volt. 1914-től egy évtizeden át Hirohito koronaherceg taníttatásáért is felelős volt. A háború hivatalosan 1894. augusztus 1-jén kezdődött, amikor Japán hadat üzent Kínának. Kína válaszul 10 ezer fős katonai egységet küldött, és a kínai katonák megerősítették Phenjan városfalait. A háború célja a hegemónia megszerzése volt Korea felett. A phenjani csata 1894. szeptember 15-én zajlott le, amikor a japánok elérték Phenjant és megrohamozták a várost. A kínaiak megadásra kényszerültek, és a japánok bevonultak Phenjanba. Ezt követően a japánok észak felé indultak, és eljutottak az Amnok-folyóig, amely az északi határfolyó. Az első kínai-japán háború (1894-1895) során számos jelentős esemény történt, amelyek meghatározták a konfliktus kimenetelét. Az ütközet az Amnok-folyónál, amely a Sárga-tenger torkolatánál zajlott szeptember 17-én, a háború legfontosabb csatája volt. Bár a kínaiak fölényben voltak, taktikai hibákat vétettek, nem rendelkeztek harci tapasztalatokkal, és rossz minőségű gránátokat használtak, ami végül japán győzelemhez vezetett. A háború idején a parasztfelkelés is folytatódott, de már a japán megszállók ellen. 1894-ben mintegy 200 ezer fős parasztsereg gyűlt össze, amelyet Cson Bong-Dzsun vezetett. A parasztsereg Kongdzsu városába indult délről, hogy a fővárosba haladjanak tovább, de Ugümcshi-nél találkoztak a japán-koreai seregekkel, és visszavonulni kényszerültek a modern japán puskák és ágyúk ellen. A parasztfelkelés végül elbukott, mivel belső ellentétek támadtak a vezetésben, és Cson Bong-Dzsunt elfogták és kivégezték. A háború a japán győzelmével zárult, amely rávilágított az elavult kínai sereg gyengeségeire. A japánok elfoglalták Dél-Mandzsúria több területét is, és a kínaiak békét kértek. Az első kínai-japán háború végén, 1895-ben írták alá a Simonoszeki békét, amely jelentős változásokat hozott a régióban. A békét Li Hung-Csang (1823-1901) képviselte a kínai oldalról, míg Ito Hirobumi (1841-1909) a japán oldalról. Ito Hirobumi később Japán első miniszterelnöke lett, és 1905-ben az első japán helytartó Koreában. A Simonoszeki béke értelmében Kína lemondott hűbéri jogairól, így a Koreai-félsziget formálisan függetlenné vált. Emellett Kína átengedte Japánnak a Liaotung-félszigetet, és jelentős hadisarcot kellett fizetnie. Koreában radikális változások következtek be. Min királyné vezetésével menesztették a japánokkal együttműködő minisztereket, ami felháborodást váltott ki. Min királyné köré csoportosultak az orosz-párti, japán-ellenes hivatalnokok. Bár Koreában még nem érzékelték annyira a japán veszélyt, Kodzsong csodálta a Meiji restaurációt, és hasonló reformokat próbált bevezetni három lépcsőben: 1894-ben eltörölték a hivatalnoki vizsgarendszert, átrendezték a hivatalnoki rendszert, és eltörölték az osztályrendszert, ami nem tetszett a yangbanoknak (nemesi osztály). Min királyné meggyilkolása (을미사변) 1895-ben történt, amikor Miura Goro, az új japán követ, japán bérgyilkosokat fogadott a kivégzésére. Holttestét elégették, ami japán-ellenes érzéseket és nemzetközi felháborodást váltott ki. Miura Gorót hazarendelték Japánba, bíróság elé állították, de bizonyítékok hiányában felmentették. Ez a háború és az azt követő események jelentős hatással voltak a régió politikai és társadalmi viszonyaira, és előrevetítették a későbbi konfliktusokat és változásokat. Min királyné jelentősége ma is meghatározó, hiszen az idegen uralommal szembeni ellenállás nemzeti szimbólumaként és a koreai szuverenitás megőrzéséért küzdő személyiségként emlékeznek rá. Ő testesíti meg Korea hagyományos királyságból modern állammá válásának bonyolult folyamatát az imperializmus nyomásának közepette. Halála egy korszak végét jelentette Korea számára, és szuverenitása csökkent utána. Az új japán-párti miniszterekből álló kabinet további reformokat próbált bevezetni, amelyek közül az egyik legradikálisabb rendelet az volt, hogy a férfiaknak le kell vágniuk hosszú hajukat. Ez lázongásokat váltott ki, és Kodzsongot kiszöktették a királyi palotából, a cári Oroszország szöuli követségére menekítve. 1896-ban a koreai udvar követet küldött Szentpétervárra, ahol Min Jong Hvan részt vett II. Miklós cár koronázási ünnepségén. Az ünnepségen a kínaiak és az oroszok megállapodásokat kötöttek, és az oroszok aláírtak két szerződést a japánokkal a két fél egyenlő jogairól a Koreai-félszigeten. A koreaiak kérése az oroszokhoz az volt, hogy Kodzsong maradhasson az orosz követség épületében, Oroszország küldjön katonai kiképzőket egy új koreai hadsereg felállításához, három főtanácsadót, biztosítson kölcsönt a külső adósságok rendezéséhez, és létesüljön távíró összeköttetés a két ország között. Az oroszok elfogadták a pontokat, és egy vezérkari ezredes érkezett a koreai udvarba, aki 150 katonai kiképzővel három év alatt 40 ezer fős új koreai hadsereget akart felállítani. Azonban Oroszország végül visszautasította a kérést, mivel túl nagy segítségnek tartották, és inkább szinten tartást vállaltak volna. A Koreai Császárság megalakulása jelentős változásokat hozott az ország történetében. Kodzsong elhagyta az orosz követség épületét, és a számára felújított Dokszukung palotába költözött. 1897-ben császári címmel ruházta fel magát, és Kvangmu császárként uralkodott az új államformában, a Koreai Császárságban (대한제국). 1897-ben Oroszország jelentős befolyásra tett szert a koreai udvarban, de az év őszén változás következett be az orosz-barát orientációban. Karl Ivanovics Vebert, az orosz követet, aki 1884-ben megkötötte az Oroszország és a Csoszon Királyság közötti kapcsolatfelvételi egyezményt, és 1885-ben Szöulba érkezett követként, visszahívták. Veber megbízható követ volt, de később elbocsátották, és helyére Alexei Speyert nevezték ki. Speyer azonban felkészületlen volt, nem rendelkezett diplomáciai érzékkel, és arrogánsan viselkedett. Javasolta Kodzsong házi őrizetét, bele akart szólni a belpolitikába, és cári csapatokat akart küldetni Észak-Koreába. Saját maga intézkedett egyes koreai miniszterek felmentéséről, és elfogadhatatlan javaslatokat tett, ami miatt a koreaiak rokonszenve megszűnt az oroszokkal szemben. Végül a kiképzőtisztek és katonai tanácsadók elhagyták az országot. A Koreai Császárság megalakulása után a nemzetközi helyzet tovább bonyolódott. Japán és Oroszország kapcsolatai egyre feszültebbé váltak, miközben Oroszország 25 évre megszerezte a Liaotung-félsziget déli részét, és támaszpontokat hozott létre az Amnok-folyónál, barakkok építésével és távíró összeköttetés létesítésével. Japán eközben elkezdte a háborúra való felkészülést, mivel félt az oroszok megerősödésétől a Távol-Keleten és Korea és Oroszország együttműködésétől. Japán kétféleképpen szerezhette meg Koreát: csapatok bevezénylésével Szöulba és egyeduralom megteremtésével, vagy protektorátusi egyezmény aláíratásával. Kvangmu császár 1903-ban próbálta megkésve biztosítani Korea függetlenségét, sorozóintézmény létrehozásával és egy modern koreai hadiflotta felállításának javaslatával, amely azonban pénzhiány miatt elbukott. Követeket küldött Tokióba és Szentpétervárra, hogy híreszteljék Korea függetlenségét. Az orosz-japán háború 1904-ben tört ki a feszültség fokozódása miatt. A háború első szakaszában, február 8-án, japán hadihajók megtámadták az orosz hajókat Port Arthur kikötőjében, és megjelentek Csemülpo kikötőjében, ahol partra szálltak és megindultak a fővárosba. Február 11-én Japán hivatalosan hadat üzent Oroszországnak, és február 23-án a koreai udvar aláírt egy jegyzőkönyvet, amely garantálta a japánok szabad csapatmozgását az országban. Az orosz-japán háború során a csaták főként a Koreai-félsziget területén zajlottak. Az oroszok számára a legfontosabb az északi határvonal védelme volt, de ez túl hosszú és nehezen biztosítható területnek bizonyult. A japánok erődöket és szigeteket foglaltak el, és Kvangmu császár megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Oroszországgal. A háború második szakaszában az oroszok a baltikumi flottákat a Távol-Keletre küldték erősítésként, de meg kellett kerülniük az afrikai kontinenst, és képtelenek voltak változtatni a helyzeten. Az utolsó döntő csatában, 1905. május 27-28-án, a japánok elsüllyesztették az orosz hajókat a Cusima-szorosban (대마드/쓰시마 해전). Dokdo (Liancourt-szirtek) helyzete különösen fontos volt. Ez a szigetcsoport a Koreai-félsziget és Japán között helyezkedik el a Keleti-tengeren, és sokáig Korea területét képezte. A háborúban japán ellenőrzés alá került, és a koreai identitás részévé vált. Mai napig konfliktusforrás, mivel gazdag halállománnyal és lehetséges gázlelőhelyekkel rendelkezik. Az 1950-es évek óta Korea katonai megszállás alatt tartja Dokdo-t. Az orosz-japán háború következményei mélyrehatóak voltak a Koreai-félsziget számára. Oroszország eltűnt a térségből, és az 1905-ös portsmouth-i békeszerződés értelmében elismerte Japán jogait a Koreai-félszigeten, valamint területeket adott fel Japánnak. Japán győzelme után mindenképpen biztosítani akarta uralmát Korea felett, ezért korlátozó szerződést kényszerített ki, amely megtiltotta Koreának, hogy más országokkal kapcsolatot tartson. Ito Hirobumi, Japán kormányképviselője, teljhatalmat kapott Koreában, és 1905. november 17-én aláíratta a protektorátusi szerződést (을사조약), amely Japán védnökségét biztosította Korea felett. Ennek értelmében Korea nem tarthatott fenn külső kapcsolatot más államokkal, és nem köthetett egyezményeket a japán kormány közvetítése nélkül. A japán kormányt egy főmegbízott képviselte Koreában, és felelősséget vállalt a Koreai Császári Ház biztonságáért. Japán hivatalnokok kerültek a koreai hivatalokba, és a japán csendőrség teljhatalmat kapott. Ito Hirobumi, aki 1905 és 1909 között volt helytartó, törvényhozói, végrehajtói és bíráskodási jogkört gyakorolt, ami miatt Korea fokozatosan elveszítette függetlenségét, és ellenszenv alakult ki iránta. 1907-ben I Dzsun vezetésével delegáció indult Európába, hogy tiltakozzon a japán-koreai szerződés ellen, de nem találtak támogatásra. A Nemzetközi Békekonferencia Hollandiában ülésezett, de a koreai követet nem fogadták, és I Dzsun öngyilkos lett Hágában. A delegáció küldésével Korea megsértette a protektorátusi szerződést, ami jogot adott Japánnak, hogy megtámadja Koreát. Ennek következtében Kvangmu császárnak át kellett adnia helyét fiának, Szundzsongnak, aki a Koreai Császárság utolsó császára lett. Szundzsong irányítható volt, hatalma nem volt, csak egy bábként szolgált a japánok számára. Az orosz-japán háború következményei mélyrehatóak voltak Korea számára. Az oroszok vereségei és a portsmouth-i békeszerződés után Japán megszilárdította uralmát a Koreai-félszigeten. Az 1905-ös protektorátusi szerződés értelmében Korea nem tarthatott fenn külső kapcsolatokat más államokkal, és Japán teljhatalmat gyakorolt az ország felett. Ellenálló mozgalmak szerveződtek, mint például az \"igazság harcosai\" (의병 üibjong), jangban szabadcsapatok, akik támadásokat intéztek a megszálló japán helyőrségek ellen. Gerillamozgalmak alakultak ki Csolla-tartománytól Hamgjong-tartományig, amelyek aláásták a japánok hatalmát. A japánok célja ezen mozgalmak teljes felszámolása volt, és tevékenységük 1908-ra érte el tetőpontját. 1910-re a japán csapatok legyőzték vagy elűzték őket a határon túlra. A mozgalmaknak nem volt idejük kibontakozni időhiány és felszereléshiány miatt, és sokan elmenekültek. Az országot elhagyó koreaiak közül sokan a cári Oroszország távol-keleti területeire, Kína keleti területeire (Kando), vagy az Egyesült Államokba menekültek. Japán és Oroszország titkos megegyezésre lépett, amelyben Japán elfogadta az orosz érdeklődést Külső-Mongólia iránt, míg Oroszország elfogadta Korea lehetséges annexióját Japán által. Ito Hirobumi, aki nem értett egyet az annexióval, lemondott a főkormányzói pozíciójáról 1909-ben, de továbbra is részt vett a tárgyalásokban az oroszokkal. 1909-ben Ito Hirobumi Harbinba utazott, hogy tárgyaljon az oroszokkal, de An Dzsung Gün, egy koreai függetlenségi harcos, merényletet követett el ellene egy vonatállomáson. An Dzsung Gün nemzeti hőssé vált, és tette összeköti a mai napig a két Koreát. 1910. augusztus 22-én Japán annektálta Koreát (한일 병합 조약), és az ország 1945-ig teljesen elveszítette függetlenségét, gyarmati uralom alá került. Ez nagyfokú elégedetlenséget váltott ki, és Korea modern kori történelmének egyik legnagyobb tragédiájaként tekintenek a japán gyarmati uralomra. Tüntetések és munkabeszüntetések kezdődtek, és Korea -- Japán kapcsolata rossz irányba lendült. Oroszország háttérbe szorult, mivel a két ország megegyezett. A koreaiak különböző módokon próbáltak ellenállni, például nyílt levelet írtak Kodzsongnak, hogy figyelmeztessék Japán veszélyességére, de nem foglalkozott vele. Korea nagyhatalmak közti ország volt, Kínától függött, és alapvetően szegény, mezőgazdasági országnak számított, így nem igazán tudták megállítani Japánt. A Március elsejei mozgalom (삼일운동) 1919-ben tört ki, amikor 33 értelmiségi függetlenségi nyilatkozatot fogalmazott meg, követelve Japán kivonulását. A tüntetés elhatalmasodott, és más városokra is kiterjedt, Szöulból indult, és a szöuli nagypolgárság akarta visszaszerezni az elveszített nemzeti függetlenséget. Kvangmu császár temetése alkalmat szolgáltatott egy felkeléshez, amely békés tüntetésnek indult, de japán megtorlás követte. Hetekbe telt visszaállítani a rendet, sokakat börtönbe zártak és kivégeztek. A halottak száma források szerint 500 és 7000 között mozgott, és több tízezer embert letartóztattak. A Március elsejei mozgalom után a felkelés szervezői külföldre menekültek, főként az USA-ba, Kína keleti részére (Kando), és Oroszország távol-keleti területeire. 1919-ben Sanghajban létrejött az Ideiglenes Emigráns Kormányzat (임시정부 imsidzsongbu) Li Szin Man vezetésével, aki később Korea első elnöke lett. Ez a kormányzat fontos szerepet játszott a koreai függetlenségi akciókban. A függetlenségi harcosok közül kiemelkedik Kim Dzsva Dzsin tábornok (1889-1930), aki az Üibjong szabadcsapatok tagjaként harcolt, és megpróbálta egyesíteni a mandzsúriai japán-ellenes szabadcsapatokat. 1929-ben anarchista államot próbált létrehozni Mandzsúriában, de egy merényletben meghalt. A japán berendezkedés a Koreai-félszigeten az 1920-as évek közepére megszilárdult, de a koreaiak továbbra is ellenálltak. Az 1930-as években több merényletet is megpróbáltak elkövetni a japánok ellen, célpontjaik között voltak a japán főkormányzó, a császári család tagjai és hivatalnokok. - **Hjocshang park** (효창공원) egy mártírok emlékparkja, ahol több nemzeti hős és ellenálló jelképes sírja található. Itt van például An Dzsung Gün jelképes sírja is, mivel a japánok nem árulták el, hova temették el. Továbbá, Pek Dzsong Gi, aki egy japán konzult akart megölni, de elfogták, szintén itt emlékeznek meg róla. - **Mandzsukuo bábállam** (만주국) a 1930-as évek elején jött létre, amikor Japán megszállta a mandzsúriai területeket. Az állam vezetőjének az utolsó kínai császárt, Pu Jit nevezték ki, aki minden japán követelést elfogadott. Mandzsukuo 1932-től 1945-ig állt fenn, és mintegy 1 millió koreai érkezett ide, akik hátországot biztosítottak a japán-ellenes partizánharchoz. A koreaiak két csoportja különíthető el: azok, akik kihasználták a terület adta lehetőségeket, és azok, akik aktívan csatlakoztak a kínaiakhoz a japán-ellenes harcokban. - A **Japán és a Szovjetunió** közötti helyzet az 1930-as évek második felében egyre feszültebbé vált. 1937-ben Sztálin deportálta a Szovjetunió távol-keleti térségében élő koreaiakat Kazahsztán és Üzbegisztán területeire, mivel nem tudta őket megkülönböztetni a japánoktól. Az összeütközések folyamatosak voltak. A második kínai-japán háború 1937-ben tört ki, és a konfliktus Mandzsukuo bábállam létrehozása óta folyamatosan fennállt Japán és Kína között. Japán célja az volt, hogy uralma alá vonja Kínát is. A háború során 172.000 koreait deportáltak, és sokan meghaltak az úton a hideg miatt. A koreaiak nehezen tudták megtartani nyelvüket, mivel mindenki oroszt használt. Kína segítséget kapott Németországtól, majd a Szovjetuniótól és később az Egyesült Államoktól, de mégis visszaszorultak. A háború Japán kapitulációjával 1945-ben ért véget. **Társadalmi, gazdasági és kulturális változások a Koreai-félszigeten (20. század első fele)** **Társadalmi változások 1905-ig:** - A modern Korea kezdete ebben az időszakban fontos változásokat hozott. - A szigorú társadalmi berendezkedés megszűnt, a jangbanok elveszítették privilégiumaikat, a rabszolgaságot eltörölték, és az állami vizsgarendszert is megszüntették. - Megjelent az „új nő" fogalma. - Amerikai misszionáriusok érkeztek, iskolákat és kórházakat alapítottak, létrejött az első női egyetem (이화여자대학교 Ewha Női Egyetem). - Értelmiségek egy csoportja újságot adott ki. - 신채호 Sin Cshe Ho történész új fényben világította meg a koreai nép történelmét, hangsúlyt helyezve a népre. - Tudósok szorgalmazták a hangül használatát. **A gyarmati uralom évtizedei:** - A gyarmati uralom megalapozta a gazdasági, oktatási és kormányzati intézmények alapjait, de a reformok inkább Japánnak kedveztek. - A diktatórikus uralom az 1910-es és az 1930-40-es években erőszakos asszimilációval járt. A japán gyarmati uralom alatt Korea jelentős társadalmi, gazdasági és kulturális változásokon ment keresztül. A központosított hatalom bevezetésével a japánok kinevezték a főkormányzót, központosították a rendőrséget, akik egyben bírói hatalmat is gyakoroltak, és hatalmas, 240 ezer fős államapparátust építettek ki. Minden fontos pozíciót japánok töltöttek be. **A gyarmati uralom kezdete:** Az 1910-es évek kifejezetten kíméletlen időszak volt: - Politikai elnyomás: politikai szerveződések elnyomása, vallás- és szólásszabadság hiánya, koreaiak nem birtokolhattak fegyvert. - Kulturális élet elnyomása: cenzúra, a Március elsejei mozgalom leverése. **„Bársonyos karmok" politika:** Az 1920-as években Japán politikája némi enyhülést mutatott: - Bizonyos koreai kulturális termékek megjelenését engedélyezték. - 1926-ban megjelent az első fekete-fehér némafilm, az **Arirang**, amely nagy siker lett, és a népdal hazafias dallá, nemzeti szimbólummá vált. - Ekkor indult el a mai napig jelentős napilapnak számító **Csoszon Ilbo** és a **Tonga Ilbo**. - Számos új szervezet jött létre (ifjúsági, vallási, oktatási, értelmiségi stb.), amelyeket korábban elnyomtak. Bár Japán továbbra is szigorú kontroll alatt tartotta az országot, látható volt némi enyhülés. A rendőrkapitányságok fontos szerepet játszottak az adóbeszedésben és a japán állam fenntartásában. A **kulturális felvirágzás** időszaka a viszonylagos enyhülés jegyében telt. Az 1920-as években megszülettek a modern irodalmi és művészi kifejezés alapjai, és új irodalmi folyóiratok jelentek meg, mint a 창조 (Cshangdzso), 페허 (Peho) és 백조 (Pekdzso). A modern színház is virágzott, és 1926-ban bemutatták az \"Arirang\" című filmet, amely jelentős kulturális mérföldkő volt. A **koreai gazdaság** a gyarmati uralom alatt jelentős növekedést mutatott, bár ez elsősorban a japán érdekeket szolgálta. Japán kiterjedt infrastruktúrát épített ki, lefektette az ipar alapjait és modernizálta a mezőgazdaságot. Az iparosítás következtében új ipari városok alakultak és bővültek az északi területeken, mint például Nadzsin és Cshongdzsin. Az iparosítás azonban környezeti károkat is okozott, mint az erdőirtás és a túlhalászat. A gazdaságot japán vállalkozások és iparosok uralták, miközben Korea továbbra is mezőgazdasági központú és szegény maradt. Az **elhurcolt koreaiak** sorsa különösen tragikus volt. Az 1930-as évektől kezdve több százezer koreait hurcoltak el, főként a mandzsúriai határvidékre. A II. világháború alatt Japán hadiipari fejlesztésekbe kezdett a Koreai-félszigeten, és több százezer koreait kényszerítettek hadiipari munkára. A \"vigasznők\" (위안부) esete különösen szomorú: 100-200 ezer nőt és fiatal lányt, köztük koreaiakat, kínaiakat és malájokat hurcoltak el és kényszerítettek szexuális rabszolgaságba. Sokakat megtévesztéssel vittek el, hamis ígéretekkel, mint például felszolgálói munka. A **béke lányszobra** (평화의 소녀상) több helyen is megtalálható a világon, és ellentmondásos pontot jelképez. Japán szemszögéből vannak, akik tagadják a történteket, és azt állítják, hogy a lányokkal szerződést kötöttek. Bár voltak tervek a kompenzáció kifizetésére a 2000-es és 2010-es években, vagy egyszerű bocsánatkérésre, ezek nem igazán valósultak meg. Japán részről törekvések voltak a béke lányszobrok lebontására is. Az **erőszakos asszimiláció** időszaka a 1920-as évek „bársonyos" politikájával való szakítással kezdődött, és újra az erőszakosság és keménység jellemezte. A japán hatóságok megpróbálták erőszakos módon asszimilálni a koreaiakat, hogy japánokká váljanak. Ennek részeként a sintó vallás követését írták elő, és 1939-ben kötelezővé tették a japán nevek felvételét. 1940-ben bezáratták a koreai lapokat és megtiltották a koreai könyvek kiadását. 1943-ban a diákokat megbüntették, ha koreaiul beszéltek az iskolákban, ahol a japán nyelvoktatás és a japán nyelv használata vált kötelezővé. **Kim Ir Szen**, Észak-Korea későbbi nagy vezére, szintén megsebesült a harcok során. Kim részt vett a japán-ellenes partizánharcokban Mandzsúriában, majd 1940-ben átmenekült a Szovjetunió területére, ahol egy kiképzőtáborba került és vezető pozíciót szerzett. A szovjet kiképzőtáborban már voltak koreai és kínai menekültek is, akiket a Szovjetunió besorozott. 1941-ben sokakat elvittek, hogy a németek ellen harcoljanak szovjet oldalon, és német fogságba kerültek. 1944-ben az amerikaiak ellen harcoltak, és amerikai fogságba estek. Kim Ir Szen ebben az időszakban vette fel az Il Szong utónevet, amely „Japánt legyőző"-t jelent. Ezt a nevet sokan felvették ekkoriban. 1945-ben Kim visszatért a megosztott Koreai-félszigetre, ahol később Észak-Korea vezetője lett. A **Koreai-félsziget két befolyási övezete** a második világháború végén alakult ki. Az 1943-as kairói konferencián az Egyesült Királyság, az USA és Kína egyeztette távol-keleti stratégiáját, és megállapodtak abban, hogy a Koreai-félszigetnek egyszer függetlennek kell lennie. Azonban ekkor még nem sikerült eldönteni a félsziget jövőjét. 1945-ben a potsdami konferencián megállapodás született a Mandzsukuo bábállam kérdésében és a félsziget felosztásáról. A Szovjetuniónak be kellett kapcsolódnia a távol-keleti fronton Japán ellen, és a félszigetet megszállási övezetekre osztották: a 38. szélességi foktól délre amerikai csapatok, északra pedig szovjet csapatok érkeztek. A **felkészülés a belépésre** során a szovjetek erődcsoportokat és támaszpontokat építettek a határvidéken, míg az amerikaiak légitámadásokat indítottak Guamról. Ideiglenes döntés született arról, hogy Koreát esetleg gyámság alá vonják, hogy valamelyik szövetséges állam támogassa a függetlenedésig. A legfontosabb cél azonban Japán legyőzése volt. A japánok az 1904-1905-ös orosz-japán háború során szerzett tapasztalataikra alapozva készültek, de ezúttal nem sikerült nekik. A **szovjet felszabadítás és japán fegyverletétel** során kamikaze akciók és öngyilkos merényletek zajlottak. 1945. augusztus 6-án és 9-én nukleáris atombombát dobtak le Hirosimára és Nagaszakira. Augusztus 9-én a Vörös Hadsereg megkezdte műveleteit Mandzsúriában, északról indultak, és bár elfoglalhatták volna egész Koreát, tartották magukat a 38. szélességi fokhoz. Egy héten át tartó harcok árán sikerült felszabadítaniuk a Koreai-félsziget északi részét. Augusztus 15-én Japán feltétel nélkül letette a fegyvert, amely a koreaiak számára az ország felszabadulásának ünnepe (광복절). A szovjet felszabadítás 1945-ben 웅기 városánál kezdődött augusztusban. **Észak és Dél**: A Koreai-félsziget északi részén a változásokat örömmel fogadták a koreaiak, különösen a japán kollaboránsok eltávolítását. Az északi terület szovjet megszállás alá került, és államosították a japán tulajdonban lévő gyárakat és üzemeket. Ezzel szemben a déli részen a földtulajdonok kérdése miatt elégedetlen volt a koreai társadalom. A koreai kormányzó maradt a helyén, és kevés azonnali változás történt. A szöuliak értesültek az északi eseményekről, és hasonló felszabadítást vártak. A **Koreai Népköztársaság** megalakulása során a dél-koreaiak saját maguk kezdtek el szervezkedni. 여운형 (Jo Un Hjong) baloldali koreai politikust kérték fel, hogy vezesse az ideiglenes közigazgatási bizottságot, amely a Koreai Függetlenséget Előkészítő Bizottság nevet viselte. 1945 szeptember elején papíron már létezett a koalíciós kormány, és kikiáltották a Koreai Népköztársaságot. 여운형 feltételekhez kötötte a segítségnyújtást, mint például a koreaiakból álló rendvédelmi egységek létrehozása, a foglyok szabadon engedése és a jogok helyreállítása. A bottom-up megközelítés jegyében kis népi bizottságok kötötték össze a nagyobb egységeket. Tervszerűen Li Szin Man és Kim Ir Szen is benne lettek volna a koalíciós kormányban, de ekkor még külföldön tartózkodtak. Az **amerikai partraszállás** 1945. szeptember 8-án történt meg, mivel az amerikaiak Okinawa megszállásával voltak elfoglalva, ezért érkeztek később. Az amerikaiak úgy vélték, hogy a koreai kormány kommunista befolyás alatt áll, ezért törvényen kívül helyezték a papíron létező koalíciós kormányt. Az amerikaiak a japánokhoz fordultak, mivel úgy gondolták, hogy a 30 éves uralkodás után a japánok jobban értenek a koreaiakhoz. Az ideiglenes kormányzat vezetését a japánok kezébe adták, ami nagy ellenállásba ütközött a koreaiak részéről. Az **elmaradt felelősségre vonás** következtében a japán uralom alatti felszabadulás nem valósult meg teljes mértékben. A földtulajdon kérdése feszültséget okozott, és sok földterület még mindig japán tulajdonban van. 1945 végére kialakult a modern koreai társadalom egyik ellentmondása: a kollaboránsok felelősségre vonása elmaradt, és a félsziget déli részén nem történt meg a várva várt felszabadulás, valamint nem valósult meg átfogó földreform. A **két független koreai állam létrejötte** során két teljesen eltérő ideológiai rendszer alakult ki az amerikaiak és a szovjetek befolyása miatt. 1948-ban két egymástól független koreai állam jött létre. Augusztus 15-én délen megalakult a Koreai Köztársaság (대한민국), amely elnöki rendszerű köztársaság volt amerikai mintára. Első elnöke Li Szin Man (1875--1965) lett, akit az USA és szövetségesei azonnal elismertek. Azonban katonai egységek lázongani kezdtek Li Szin Man megválasztása ellen, és később le kellett mondania. A zűrzavaros közállapotok közepette a Dél-koreai Kommunista Párt partizánharcot kezdeményezett, és Li Szin Man gyorsan elvesztette népszerűségét. Szeptember 9-én északon megalakult a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK, 조선민주주의인민공화국), amely a sztálini modell mintájára jött létre, és vezetője Kim Ir Szen lett. A **koreai háború** (1950-1953) belső tényezői közé tartozott a délen megoldatlan kollaboráns kérdés és a földtulajdon problémája, amelyek feszültségekhez vezettek. A dél-koreai kommunisták fegyveres partizánharcot hirdettek a kialakuló USA-barát állam ellen, és 제주도 (Csedzsu-sziget) területén polgárháború indult el. Az észak-koreaiak ki akarták használni a helyzetet, hogy esetleg egyesítsék a két országot, és felszabadítóként tekintsenek rájuk a többiek. A **külpolitikai tényezők** jelentős szerepet játszottak a koreai háború előkészítésében. Douglas MacArthur, aki a csendes-óceáni területeken volt jelen, kijelentette, hogy a déli rész nem tartozik az amerikai légvonalba, így az északiak szabadon mozoghatnak. Közben Kínában jelentős változások történtek: 1949-ben Mao Ce-tung vezetésével létrejött a Kínai Népköztársaság, amely 500 harckocsit biztosított az északiaknak katonai segítségként. A szovjetek 24 koreai hadosztályt képeztek ki, hogy támogassák Észak-Koreát. A **félsziget fegyveres egyesítésének tervei** 1949-től többször is felmerültek mindkét oldalon. Li Szin Man többször is hangoztatta, hogy le akarja rohanni Északot, de az USA alacsony szinten tartotta a koreai fegyveres erőket, és inkább a védekezésre koncentrált Dél-Koreában. Kevés benzint szállítottak, hogy Dél ne támadja meg Északot. A szovjetek attól tartottak, hogy az északiak megtámadják Japánt. Kim Ir Szen azonban meggyőzte Sztálint és Mao Ce-tungot, hogy segítsenek Dél-Korea legyőzésében. **Felkészülés a háborúra**: Észak-Korea már készülődött a háborúra. Az északi katonaság elfoglalta a határkiszögeléseket, és elköltöztették a határvonal közeléből a polgári lakosságot. Egy 11 ezer fős hadosztályt állítottak fel, hogy felkészüljenek a konfliktusra. A **koreai háború kezdete** 1950. június 25-én történt, amikor a KNDK meglepetésszerű támadást indított a déli országrész ellen, ezzel kitört a 6.25 전쟁/한국전쟁 vagy 육이오 전쟁 néven ismert koreai háború. Június 28-án az északi erők bevonultak Szöulba. Kezdetben a nagyhatalmak nem foglalkoztak a koreai helyzettel, ezért az észak-koreai terv egy villámháború volt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsát összehívták, és Észak-Koreát agresszornak minősítették, felszólítva a szövetségeseket, hogy induljanak Korea megmentésére. A **szövetségesek kontingensei** közül az USA küldte a legnagyobb haderőt, de Nagy-Britannia, Kanada, Törökország, Dél-Afrikai Köztársaság, Thaiföld és más országok is részt vettek a háborúban, összesen 16 ország. Az USA a dominóelv alapján úgy vélte, hogy ha Korea elesik, az egész térség kommunista befolyás alá kerülhet. Az USA a szabad világ középpontjának tekintette magát, ezért segített Koreának a kommunisták ellen. A **kezdetek** során az ENSZ erők főparancsnokának Douglas MacArthur tábornokot nevezték ki. Az amerikaiak légitámadásokat intéztek az északi csapatok ellen Szöul fölött, de a légitámadások önmagukban nem voltak elegendőek, ezért szárazföldi csapatokat is be kellett vetni, és nagy mértékű előrenyomulás kezdődött 1950 júniusában. Az **északi előrenyomulás** során július 4-én az északi csapatok bevonultak 수원 (Szuvon) városába, és legyőzték az amerikai csapatokat a Puszan felé vezető úton, folytatva az előrenyomulást a félsziget déli része felé. Augusztusban úgy tűnt, hogy megtörténhet a félsziget egyesítése északi részről. Szeptember 1-jén az északi csapatok Puszan ellen indultak, miközben MacArthur megkezdte az incshoni partraszállás előkészítését. Az **ENSZ csapatok partraszállása** 1950. szeptember 15-én történt meg MacArthur vezetésével. Az ellentámadás két irányból indult: Puszan és Incshon felől. Puszanból is kitörtek a szövetséges erők, és a hadosztályok egyesültek, ami a Koreai Néphadsereg összeomlásához vezetett. Szeptember 28-án a szövetséges erőknek pár nap alatt sikerült visszafoglalniuk Incshont és Szöult, összesen 19 ezer katonával. **Kína tiltakozása** az USA azon elhatározása ellen irányult, hogy átlépik a 38. szélességi fokot és megdöntik a KNDK-t. A KNDK megszűnése stratégiailag nem kedvezett volna sem a Szovjetuniónak, sem a Kínai Népköztársaságnak, mivel egy USA-barát állam jött volna létre a szomszédságukban. A kínaiakat gazdasági okok is motiválták, mivel a japánok által épített vízi erőművek áramot biztosítottak Kínának. Az **ENSZ csapatok partraszállása** 1950. szeptember 15-én történt meg MacArthur vezetésével. Az ellentámadás két irányból indult: Puszan és Incshon felől. Puszanból is kitörtek a szövetséges erők, és a hadosztályok egyesültek, ami a Koreai Néphadsereg összeomlásához vezetett. Szeptember 28-án a szövetséges erőknek pár nap alatt sikerült visszafoglalniuk Incshont és Szöult, összesen 19 ezer katonával. **Kína tiltakozása** az USA azon elhatározása ellen irányult, hogy átlépik a 38. szélességi fokot és megdöntik a KNDK-t. A KNDK megszűnése stratégiailag nem kedvezett volna sem a Szovjetuniónak, sem a Kínai Népköztársaságnak, mivel egy USA-barát állam jött volna létre a szomszédságukban. A kínaiakat gazdasági okok is motiválták, mivel a japán gyarmatosítás alatt épült ipari létesítmények áramot szolgáltattak Kínának, és ha Dél-Korea nyeri a háborút, ez a szolgáltatás megszűnhetett volna. A **fegyveres konfliktusok** során az észak-koreaiak teljesen visszaszorultak októberre. Október 19-én az ENSZ csapatok elfoglalták Phenjant, majd egészen az Amnok-folyóig előrenyomultak. Kínai katonák nagy számban voltak jelen a határvidéken. A háború előtt Kim Ir Szen szövetségeseket keresett Mao Ce-tung és Sztálin személyében. Mandzsúria védelmét a szovjetek biztosították, és akár közvetlen amerikai-szovjet összecsapás is kialakulhatott volna, ami nagy háborús konfliktust eredményezhetett volna. Az amerikai katonáknak várniuk kellett az ENSZ döntésére. A **Kínai Népi Felszabadító Hadsereg megérkezése** novemberben történt, amikor a félsziget egyesülése dél-koreai zászló alatt már lehetségesnek tűnt. Kim Ir Szen segítséget kért Mao Ce-tungtól, és Kína a beavatkozás mellett döntött, népi önkénteseket küldve, akik a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg részeként érkeztek. Az északiak visszafoglalták Phenjant, és az 1-1,5 millió fős hadsereg ellenoffenzívát indított, elfoglalva területeket a 38. szélességi fok alatt, beleértve Szöult is. Az előrenyomulás 1950 novemberében kezdődött. A **stabilizáló frontvonal** kialakulása 1950 decemberének végén kezdődött, amikor a kínai alakulatok átlépték a 38. szélességi fokot és visszaverték az ENSZ állásokat. 1951. január 4-én az északiak, kínai támogatással, újra elfoglalták Szöult. Március közepére az ENSZ-erők visszatértek a Han-folyóhoz, és ismét visszafoglalták Szöult. 1951 közepétől a frontvonal stabilizálódott, és felmerült a béketárgyalások megkezdése Keszong városában, amit később Panmindzsonba helyeztek át. Magyarország csomagokat küldött Észak-Koreába, és megalakult egy magyar kórház is Észak-Koreában. Több ezer diák érkezett Közép-Európába. 1951-től kezdődött a felkészülés a béketárgyalásokra Keszongban, majd később Panmindzsonban. A **fegyverszünet** tárgyalások 1953. július 27-én zárultak le a 정전 협정 (fegyverszüneti egyezmény) aláírásával, amely az ENSZ, Észak-Korea és a Kínai Népi Önkéntesek között jött létre. Az ENSZ csapatokat William Harrison, Jr. tábornok (USA) és Mark W. Clark tábornok képviselte, az Észak-koreai Néphadsereget Nam Il tábornok (남일) és Kim Ir Szen (김일성), a Kínai Népi Önkénteseket pedig Peng Te-huaj képviselte. A dél-koreaiak nem írták alá a fegyverszünetet, mivel Li Szin Man nem akart részt venni egy olyan békeszerződésben, amely nem garantálta egy egységes Korea létrejöttét. Végül Li Szin Man hátrébb lépett, és az amerikaiaktól várták a déliek a biztonságot. A fegyverszüneti egyezmény 5 cikkelyből és 62 pontból állt: 1. **Cikk**: A katonai demarkációs vonal és a demilitarizált övezet - Tüzérségi fegyvereket mai napig tiltott a DMZ-nél használni, de tele van taposóaknákkal. - Katonai demarkációs vonalat kell megállapítani, és mindkét fél tartozik visszavonni fegyveres erőit ettől a vonaltól két-két kilométerre, hogy demilitarizált övezetet teremtsenek. - A demilitarizált övezet északi részében a polgári közigazgatásért és a segélyezés megszervezéséért a koreai néphadsereg főparancsnoka és a kínai népi önkéntesek parancsnoka együttesen felelősek. - A demilitarizált övezet déli részében a közigazgatásért és a segélyezés megszervezéséért az ENSZ haderejének főparancsnoka felelős. 2. **Cikk**: Gyakorlati rendelkezések a tűzszünetre és a fegyverszünetre vonatkozóan - 1994-ben Kína kilépett a katonai felügyelő bizottságból, így már csak Észak-Korea és az ENSZ (USA) van benne. - A két fél választotta ki a semleges felügyelőbizottság tagjait. - Általános rendelkezések: - 12 órán belül be kell szüntetni az ellenségeskedést. - 72 órán belül a demilitarizált övezetből mindkét félnek vissza kell vonnia összes katonai fegyveres erőit, el kell szállítania hadianyagát és fegyverzetét. 3. **Cikk**: A hadifoglyokkal kapcsolatos rendelkezések - A katonai fegyverszüneti bizottság a két fél által kinevezett öt-öt magas rangú tisztből áll. - A bizottság általános feladata, hogy ellenőrizze a fegyverszüneti egyezmény végrehajtását és tárgyalások útján rendezze a fegyverszüneti egyezmény bármilyen megszegését. - A fegyverszüneti egyezmény hatálybalépésétől számított 60 napon belül mindkét fél köteles hazatelepíteni az őrizetben levő összes olyan hadifoglyot, akik a hazatelepítéshez ragaszkodnak. 4. **Cikk**: Javaslat mindkét érdekelt fél kormányainak - Semleges felügyelőbizottságot kell alakítani semleges nemzetek képviselőiből. - A bizottság négy magas rangú tisztből tevődik össze: kettőt a koreai néphadsereg főparancsnoka és a kínai népi önkéntesek parancsnoka, kettőt pedig az ENSZ haderejének főparancsnoka nevez ki. - A koreai kérdés békés rendezésének biztosítása érdekében mindkét fél katonai parancsnokai javasolják a két fél érdekelt országai kormányainak, hogy a fegyverszüneti egyezmény aláírását követő három hónapon belül tartsanak politikai értekezletet a koreai kérdés békés megoldására. 5. **Cikk**: Egyéb rendelkezések **Magyarország hozzájárulásai** Észak-Korea újjáépítéséhez jelentősek voltak. Három gyárat építettek (mérleggyár, szerszámgépgyár, festékgyár), 1500 lakást terveztek meg, és 4500 lakás beépítési tervét készítették el. A Kim Ir Szen tér (김일성 공장) beépítési tervét is elkészítették, valamint az Orvosi Egyetem (평양의학대학), a Zeneakadémia, a Színiiskola és a Kim Ir Szen Tudományegyetem (김일성종합대학) diákszállójának építési terveit is. Az **államberendezkedés Észak-Koreában** sztálini diktatúra volt, több frakcióval, amelyek a japán gyarmati uralom alatti mozgalmak csoportosulása szerint alakultak ki: partizánfrakció/gerillafrakció, kínai frakció, szovjet frakció és hazai frakció. A kaotikus helyzetet súlyosbította, hogy nappal is égtek a lámpák, ami később áramhiányhoz vezetett. A **partizánfrakció** (만주파) volt a központi frakció, amely a mandzsúriai határvidéken folytatott japán-ellenes akciókat, és vezetőjük Kim Ir Szen volt. 1953 nyarától megkezdődött a bűnbak keresése, és Kim Ir Szen megerősítette hatalmát a Koreai Munkapárton belül, kialakítva személyi kultuszát. Koncepciós perekkel távolította el a pártból riválisait, és a Koreai Munkapárt lett az országot alapító párt, később levedlik a marxista, leninista elveket. A **kínai frakció** (연안파) a legfelsőbb népi gyűlés állandó elnökének posztját töltötte be, és Jenán területén jött létre. Kim Tu Bong (김두봉) volt egyik kiemelkedő alakja. A **szovjet frakció** (소련파) japánellenes felkelés miatt menekülniük kellett, és menekültekből álló párt volt. Az 1910-20-as években Oroszország távol-keleti részeire menekültek, sokakat 1937-ben Kazahsztánba és Üzbegisztánba deportáltak. Vezetőjük Alexei Ivanovich Hegai (허가이) volt, és Pak Den Áj (박정에) a frakció prominens figurája. A **hazai frakció** (남조선노동파) belföldi frakció volt, amely nem menekült el a félszigetről a japánellenesség alatt. Illegálisan, a föld alatt próbáltak szervezkedni a japánok ellen, és vezéralakjuk Pak Hon Jong (박헌영) volt. Az **1956-os szovjet Kommunista Párt XX. pártkongresszusa** februárban zajlott, ahol Hruscsov nyíltan bírálta a sztálini rendszert. Kim Ir Szen attól tartott, hogy az Észak-Koreában lévő szovjet frakció is desztalinizálódna, ami veszélyeztetné az ő hatalmát. **Szervezkedés Phenjanban Kim Ir Szen ellen**: A kínai frakció prominens alakja, Csve Csang Ik (최창익) vezetésével megpróbálták eltávolítani Kim Ir Szent a pártból. 1956 júniusában Kim Ir Szen kelet-európai körútra indult, ami jó lehetőséget adott a kínai frakciónak, hogy fellépjen ellene. **A szervezkedés bukása**: 1956 augusztusában Kim Ir Szent több kritika érte, többek között személyi kultusza, a túlzásba vitt iparosítási politika, valamint a szocialista országoktól kapott segélyek nem megfelelő felhasználása miatt. A fegyverkezésre fordított jelentős összegek is kritikát váltottak ki. Ennek ellenére a szervezkedés kudarcba fulladt. **Megtorlás**: Kim Ir Szen leszámolt a szervezkedőkkel, kizárva őket a pártból és megalázó munkákat adva nekik. Csve Csang Ik, a kínai frakció prominens alakja, sertéstelep igazgatója lett, ami jelentős lefokozást jelentett. **Az 1956-os forradalom hatásai Észak-Koreára**: 1956 októberében a kelet-európai események veszélyeztették Kim Ir Szen helyzetét. Körülbelül 1000 észak-koreai diák tanult ekkor Magyarországon, és a KNDK attól tartott, hogy a fiatalok információkat szereznek a desztalinizációról. Október 23-án az észak-koreai diákok is bekapcsolódtak a magyar eseményekbe. Decemberben 715 főt azonnal hazarendeltek, és egyhónapos politikai átképzésben részesítették őket. Az 1956-os forradalmat követően elhidegültek a kapcsolatok a KNDK és Magyarország között. Sövény Aladár koreai diákokat tanított és koreai szótárt hozott létre. Az észak-koreai diákok tapasztalataik miatt vagy katonai múltjuk révén bekapcsolódtak a magyar eseményekbe, és később átnevelő táborokba küldték őket. A **modern remetekirálysággá válás** folyamata során a KNDK úgy vélte, hogy jobb távol maradni Kínától és Kelet-Európától is, és arra törekedtek, hogy külföldi hatások ne érhessék el az országukat. Ez az elszigetelődés politikája volt. Az 1950-es években kötött nemzetközi házasságokat fel kellett bontani, és folytatódtak a tisztogatások. A Japánban maradt koreaiak többsége visszatért a félszigetre a II. világháború után, és az 1960-as évek elején 1200-1500 fő érkezett vissza egy-egy csoporttal a KNDK-be. 1962-ig körülbelül 75 ezren települtek vissza. Kim Ir Szen saját ideológiát alakított ki, a **csucshe-eszmerendszert** (주체사상), amely azt hangsúlyozza, hogy a legnagyobb érték egy nemzet számára, ha minden területen független tud lenni. Az elzárkózás következménye néhány évtized múlva éhínség lett. **Modern remetekirálysággá válás**: Kim Ir Szen saját ideológiát alakított ki, a csucshe-eszmerendszert (주체사상), amely azt hangsúlyozza, hogy a legnagyobb érték egy nemzet számára, ha minden területen független tud lenni. Az elzárkózás következménye néhány évtized múlva éhínség lett. **Csucshe-eszmerendszer**: Az ideológia a lakosság elzárását jelentette a külvilágtól, észak-koreai irodalom és külföldi versek tiltásával. A csucshe-eszmerendszer tornya Phenjanban található. Az ideológia jelentése: önrendelkezés, önerőből való felvirágzás, önellátás a gazdaságban, függetlenség a politikában és önvédelem a honvédelemben. 1955-től eredeztethető Kim Ir Szentől, és 1961-től erőteljesen nacionalista irányt vett. Az 1970-es évekre a KNDK átfogó ideológiájává vált. **KNDK elzárkózása**: Kezdetben a gazdaság virágzott, de később az ország fizetésképtelenné vált. Be kellett jelenteni, hogy ki hova akar menni, először a külföldieknél, később a belföldieknél is érvényessé vált, már 5 nappal előtte. Az 1960-as évektől Észak-Korea mindinkább elzárkózott külföldtől, és több olyan területet jelöltek ki az országban, ahová külföldiek nem léphettek be. Az 1960-as évek közepére nagy különbségek mutatkoztak a KNDK és a közép- és kelet-európai szocialista országok között. A Kim család családi vállalkozássá kezdett válni, megjelenve a vezéri folytonosság. **A gazdaság helyzete a KNDK-ban** az 1960-as évek elején katasztrofális volt. Bár pénzügyi támogatásokat kaptak a Szovjetuniótól és Kínától, a felvirágzás nem tartott sokáig. A szocializmus elvileg igazságos világot és egyenlőséget ígért, de a termelés eloszlásának központosítása és a földreformok, amelyek során a nagybirtokokat elkobozták és a szegényeknek adták volna, nem hozták meg a kívánt eredményeket. Az élelmiszer jegyrendszer bevezetése és Kim Ir Szen népszerűsítése nyugati lapokban sem segített a helyzeten. Phenjan szellemvárossá vált, ahol a külföldiek számára jól kinéző felhőkarcolók voltak, de azok üresen álltak és fűtés sem volt bennük. Csupán csak el akarták hitetni a Nyugattal, hogy minden rendben van. A GDP tekintetében Dél-Korea növekedett, míg Észak-Korea stagnált. Az 1960-as évek elején az északi állam még stabilabb volt gazdaságilag és politikailag a Szovjetunió és Kína támogatása miatt, és az ország újjáépítésében részt vettek a kínai népi önkéntesek is. A KNDK-ban először három-, majd ötéves terveket hoztak az iparosítás alapjainak megteremtésére, megszüntették a magántulajdont, kollektivizálták a mezőgazdaságot és államosították az ipart. Az 1950-es években jelentős gazdasági eredményeket értek el a nehézipar területén, de az 1960-70-es évektől a költségvetés jelentős részét hadiipari beruházásokra fordították, és sokat költöttek presztízsberuházásokra is. A nehézipar elérte korlátait, és az ország fizetésképtelenné vált. **Észak-Korea kapcsolata Japánnal** 1965-ben helyreállt, de a japánok szerint az északiak elraboltak tőlük japánokat, és Észak-Korea nem akarta kiadni őket, tagadva a rablást. Amíg ez az ügy nem rendeződött, a japánok nem tettek intézkedéseket a segítségnyújtásban, és nem küldtek modernizációs segélyt. A diplomáciai kapcsolatok felvétele kudarcba fulladt, és 2006-ban a kapcsolatok teljesen megszakadtak. **A háború veszteségei Dél-Koreában** jelentősek voltak. 140.000 katona meghalt, 450.000 megsérült, és 33.000 eltűnt. **A déli rész helyzete** a háború után nehéz volt. Az ország amerikai és ENSZ segélyekből élt, de az északiak jobban fenn tudták tartani az életszínvonalat a segélyekből. Az első nagy offenzíva 1950. november 1-jén történt. A háború során elterjedt étel volt a 부대찌개 („laktanyaragu"), amelyet az amerikai laktanyák körüli ételmaradékokból készítettek. Li Szin Man 1945-ben visszatért Koreába, és a Szabadság Párt (Li Szin Man terrorpolitikája) és a Demokrata Párt között feszültségek alakultak ki. Az 1950-es évek végéig gazdasági káosz uralkodott, és az emberek munkanélküliséggel és élelemhiánnyal küszködtek. Az USA biztosította az élelmiszer-ellátást, de Li Szin Man konzervatív politikája, a korrupció és az ország gazdasági kilátástalansága elégedetlenséget váltott ki. 1955-ben megalakult a Demokrata Párt (민주당), amely társadalmi változások előmozdítását tűzte ki célul, de belső frakcióharcok nehezítették a párt működését. **Az 1956-os forradalom hatásai Dél-Koreára**: Li Szin Man reménykedett, hogy a forradalomhullám jó hatással lesz Észak-Koreára, és az emberek fellépnek Kim Ir Szen ellen, forradalmat indítva. Röpcédulákat küldött Északra, bízva abban, hogy a kelet-európai eseményekhez hasonlóan a KNDK-ban is elkezdődhet a változás. Néhány nappal később belátta, hogy belülről nem fog semmi sem elindulni, és jobb lenne, ha délről indulnának a katonák megdönteni a hatalmat egy gyors villámháborúval. Az USA felismerte Li gondolkodásának veszélyét, és felszólította Koreát, hogy vegyék el az ENSZ támogatását a Szovjetuniótól, és avatkozzanak közbe. Ju Dzse Gon később a koreai köztársaság nemzetgyűlésének tagja lett. Önkéntes diákkatonák szerveződtek a Yonsei Egyetemen (연세대학교 -- 헝가리 자유 수호 학도 의용군), többek között Li Man Szob (이만섭, 1932--2015) és Ju Dzse Gon (유재건, 1937--2022), akiket 2006-ban kitüntettek a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével. Dél-Koreában széleskörű szolidaritási mozgalom vette kezdetét, kiállva a magyar események mellett. **Áprilisi forradalom**: Az elégedetlenség és a diáktüntetések véres megtorláshoz vezettek, amely során 130 ember meghalt. 1960 tavaszán újabb elnökválasztásra került sor, de az ellenzéki Demokrata Párt elnökjelöltje váratlanul életét vesztette, ami Li Szin Man újraválasztásának kedvezett. Li megnyerte a választást, de április 19-én diáktüntetések kezdődtek, amelyeket áprilisi forradalomként (04.19. 혁명) ismerünk. **Li Szin Man és az USA**: Amerika azt tervezte, hogy kelet-ázsiai térségekben Amerika-barát helyeket hozzon létre, de ez nem sikerült. Li Szin Man elvesztette az USA támogatását, mivel több olyan megnyilatkozást is tett, amelyek arra utaltak, hogy újra háború törhet ki a félsziget két országa között. Erőteljes Japán-gyűlölete is akadályozta az Amerika-barát rendszer létrejöttét. **Li Szin Man lemondása**: Li Szin Mant tisztelték mint első elnököt, de terrorpolitikája nem felejthető el. Az áprilisi forradalom az egyetemi diákság körében kezdődött, akik a Szabadság Párt kegyetlenkedései és terrorpolitikája ellen léptek fel, és később Li lemondását követelték. Li április 27-én lemondott, és az USA koreai belügynek nyilvánította az eseményeket, nem avatkozott be. Li lemondása után Hawaiira vonult emigrációba. Li hatalmának megdöntésével megindulhatott a demokratikus fejlődés. **Ideiglenes kormányzat**: Az ideiglenes kormányzat elnöki és miniszterelnöki szerepeket különített el, ahol az elnök végrehajtói és katonai szerepet, a miniszterelnök pedig adminisztratív szerepet töltött be. Ho Dzsong (허정, 1896--1988) lett az ideiglenes kormányzat elnöke és miniszterelnöke 1960 májusa és augusztusa között. Fiatalon csatlakozott a koreai függetlenségi mozgalomhoz, később egészségügyi, majd külügyminiszter lett, és 1951--52 között miniszterelnök, 1957--59-ig pedig Szöul főpolgármestere volt. **Ho Dzsong és Eisenhower**: Ho Dzsong az amerikaiakkal való szövetséget meg akarta őrizni, és továbbra is szükség volt az amerikai gazdasági segítségnyújtásra. 1960. június 19-20-án találkozott az országba látogató Eisenhower amerikai elnökkel, hogy megerősítsék az USA és a Koreai Köztársaság szövetségét. **Jun Bo Szon elnöksége**: Jun Bo Szon (윤보선, 1897--1990) nemesi családból származott, és Nagy-Britanniában tanult, ahol sok tapasztalatot szerzett. 1960 augusztusában lezajlott a választás, és a Demokrata Párt egyik alapítója, Jun Bo Szon lett az államfő 1962-ig. 1945 után aktívan bekapcsolódott a politikai életbe, 1948-tól Szöul polgármestere volt, később kereskedelmi és iparügyi miniszteri pozíciót is betöltött. A miniszterelnök Csang Mjon (장면, 1899--1966) lett, aki a Demokrata Párt egyik kiemelkedő politikusa volt. **Válság**: Bár a demokratikus fejlődés elkezdődhetett volna, súlyos gazdasági válság sújtotta az országot, és a lakosság egyre nagyobb elégedetlenséget mutatott. A gyengekezű politikusok képtelenek voltak úrrá lenni a válságon. 1960 őszén folytatódtak a diáktüntetések, amelyek radikalizálódtak, és nacionalista fellángolással vegyültek, céljuk a félsziget egyesítése volt. Az irány Észak-Korea-barát lett, és párhuzamosan fokozódtak az Amerika-ellenes érzelmek. Új jelszavak jelentek meg, mint például „Menjünk északra! Gyertek délre! Panmindzsonban találkozunk!", amelyek az egyesítésre és a külföldi beavatkozás nélküli egyesítésre buzdítottak. Amerika-ellenes tüntetések is zajlottak. **Katonai puccs (05.16. 군사정변)**: 1961 tavaszán belpolitikai zűrzavar uralkodott, és Észak-Korea kihasználhatta volna a helyzetet. A dél-koreai hadsereg egyik vezetője, Pak Csong Hi (박정희) tábornok 1961. május 16-án katonai puccsal átvette a hatalmat. Pak Csong Hi keménykezű hadvezér volt. **Pak Csong Hi**: Pak Csong Hi (1917--1979) a japán gyarmati uralom ideje alatt lépett be a katonaságba, és 1945 után tagja lett a dél-koreai fegyveres erőknek. **Katonai puccs**: 1961 tavaszán belpolitikai zűrzavar uralkodott Dél-Koreában, és Észak-Korea kihasználhatta volna a helyzetet. A dél-koreai hadsereg egyik vezetője, Pak Csong Hi (박정희) tábornok 1961. május 16-án katonai puccsal átvette a hatalmat. Minden politikai tevékenységet betiltottak, és rendkívüli állapotot hirdettek. A puccs hátterében egyesek szerint egy igazi Amerika-ellenes felkelés kitörésének megakadályozása állt, míg mások szerint a katonai puccsot Amerika irányította. **Pak Csong Hi célkitűzései**: Pak Csong Hi célja a gazdasági fejlesztések és az ország modernizálása, az antikommunizmus és a korrupció elleni harc volt. 1979-ig vezette az országot, haláláig. Ismerte a társadalmi és gazdasági helyzetet, és szigorú, erős intézkedéseket, reformokat vezetett be, valamint ellenezte a Li Szin Man által folytatott korrupciót. **Pak Csong Hi intézkedései**: Feloszlatta a nemzetgyűlést, betiltotta a tüntetéseket és bevezette a sajtócenzúrát. Az intézkedések hátterében a kommunista veszély elhárítása, a korrupció megszüntetése, az állam megerősítése és a gazdaság fejlesztése állt. Bár diktatúra-jellegű intézkedéseket hozott, a rossz állapotok miatt szükség volt a szigorú intézkedésekre. Észak-Korea szerint az egész Pak Csong Hihez kötődő dolgok mögött Amerika állt. **A polgári kormányzat megszületése Dél-Koreában**: 1962-ben Pak Csong Hi ideiglenes köztársasági elnök lett. John F. Kennedy meghívta Washingtonba Pakot 1961. november 14-én, és az USA jóváhagyta a nem demokratikus rendszer hatalomra jutását, de később a hatalmat formálisan egy polgári kormányzatnak kellett átadni. A gyakorlatban a katonák leszereltek és civilként indultak a választáson. 1963 októberében tartott elnökválasztást Pak nyerte meg, és 1963 decemberétől adminisztratív demokráciát alakított ki, amely komoly belpolitikai stabilitást és a gazdaság modernizációját eredményezte. **A gazdaság helyzete Dél-Koreában** az 1960-as évek elején súlyos volt. A munkanélküliség elérte a 25%-ot, súlyos infláció sújtotta az országot, és a szegény rétegek tömegesen eladósodtak. **Ötéves tervek**: Pak Csong Hi elnök, hogy fellendítse a gazdaságot, ötéves terveket kezdeményezett a Meiji-reformok alapján. Célja a stabilizáció, a gazdasági és műszaki elmaradottság felszámolása, valamint a fogyasztás fellendítése volt. Az 1960-as években exportorientált gazdasági fejlesztéseket eszközölt, amelyek három évtized alatt a világ gazdasági élvonalába emelték Dél-Koreát, amit „Han-folyó csodájának" (한강의 기적) neveztek. 1962-től vezették be az ötéves terveket, összesen hét tervet 1996-ig. Megerősödött az állami kontroll a gazdaság felett, és szektoriális fejlesztésekbe kezdtek. 1962-ben pénzreformot vezettek be, amely során a régi hvant felváltotta a ma is használatos von. A Szöul--Busan autópálya vonal modernizációja és nagy beruházás volt. **Gazdasági fejlesztések**: Javult a parasztság helyzete, mivel moratóriumot vezettek be az adótörlesztésbe, és az állam átvállalta, hogy kifizeti ezeket az adósságokat államkötvénnyel. A parasztság kiszabadulhatott az adósságspirálból, és fejleszteni kellett az eddig szegényes eszközökkel dolgozó gazdaságot, valamint javítani kellett a kevés megművelhető földek állapotán és létszámán. Mezőgazdasági bankokat hoztak létre, amelyek kedvező kölcsönöket nyújtottak, és a falusi területeket villamosították és gépesítették. Dél-Korea rizstermesztésben önellátóvá vált. **Japán kapcsolatok rendezése**: Pak Csong Hi elnök 1965-ben rendezte a kapcsolatokat Japánnal. Japán gazdasági segítséget és jóvátételt nyújtott Dél-Koreának, amelyet kizárólag modernizációra fordítottak. Például autópálya-építésre Szöul és Puszan között (Kjongbu-autópálya), valamint a POSCO acélművek létrehozására. Kérték a japán felelősségvállalást is. A megegyezések értelmében Japán 800 millió dolláros segélyt nyújtott, amelyből 300 millió gazdasági segély, 300 millió segély és 200 millió hitel volt. **Japán kapcsolatok rendezése**: Pak Csong Hi elnök 1965-ben rendezte a kapcsolatokat Japánnal. Japán gazdasági segítséget és jóvátételt nyújtott Dél-Koreának, amelyet kizárólag modernizációra fordítottak. Például autópálya-építésre Szöul és Busan között (Kjongbu-autópálya), valamint a POSCO acélművek létrehozására. A megegyezések értelmében Japán 800 millió dolláros segélyt nyújtott, amelyből 300 millió gazdasági segély, 300 millió segély és 200 millió hitel volt. **Csebolok**: A nagyvállalatok (제벌) gyökerei itt kezdődnek, és a modernizáció alappilléreivé válnak. A kormány kijelölt számukra bizonyos stratégiai ágazatokat, és családi vállalatokként indultak. A kormányzat adminisztratív eszközökkel is segítette munkájukat. A csebolok tőkés klánként, családi kapcsolatokból indultak el, és úgy nőttek ki magukat. A csebolok a GDP 20%-át, később 45%-át tették ki Dél-Koreában. A csebolok különböző típusai közé tartoznak: - **Kartell**: Olyan vállalatok vagy egyéb szervezetek közötti titkos megállapodás, amelynek célja a verseny korlátozása, például az árak rögzítése, a piacok felosztása vagy a termelés mennyiségének ellenőrzése révén. - **Tröszt**: Olyan nagyvállalatokat magában foglaló szerveződés, amelyben a vállalatok egyesülnek vagy közös irányítás alá kerülnek, és így jelentős piaci erőt szereznek, gyakran a verseny korlátozása érdekében. - **Konzern**: Olyan nagyvállalatcsoport, amely különböző iparágakban tevékenykedő vállalatokat foglal magában, közös pénzügyi, stratégiai és irányítási rendszerrel a nagyobb piaci hatékonyság és erő elérése érdekében. - **Zaibatsu**: Olyan nagy japán vállalatcsoport, amely különböző iparágakban tevékenykedő vállalatokat foglal magában, közös tulajdonosi és irányítási rendszerrel, és jelentős gazdasági befolyást gyakorol. - **Keiretsu**: Szövetkezetek közötti részvénymegosztáson alapuló japán vállalatcsoport, ahol különböző iparágakban tevékenykedő vállalatok szorosan együttműködnek egymással, gyakran közös részvényesi kapcsolatok révén, hogy támogassák egymás növekedését és stabilitását. Példák a csebolokra: LG, Lotte, Samsung, Hyundai, SK. A Samsung irányítási szerkezete 30 különböző helyen tevékenykedő vállalatot foglal magában. **Gazdasági fejlesztések**: A fejlett tőkés országok leépítették kapacitásaikat bizonyos válságágazatokban, és Dél-Korea felismerte ezt a lehetőséget. Húzóágazatokat alakítottak ki, amelyek stratégiai iparágakká váltak az országban, mint például az elektronika (20-as, 30-as évek), a hajóépítés (60/70-es évek), a félvezetőipar (mostanság fontos ipar), az autógyártás és a petrolkémia. **A dél-koreai gazdasági fellendülés és a vietnámi háború**: 1965 és 1975 között Dél-Korea nagy érdekeltséget mutatott a vietnámi háborúban az antikommunizmus miatt. Az 1960-as években a vietnámi háború ideje alatt az amerikaiak hátországát Dél-Korea biztosította, és 320 ezer dél-koreai katonát küldtek Vietnamba, a déli saigoni rezsim megsegítésére. Ez gazdasági szempontból előnyös volt Dél-Koreának, mivel új piacot nyitott a termékek eladására, és Dél-Vietnamban megjelentek a Hyundai és a Hanjin vállalatok. A Hanjin szállítmányozó vállalat a 2000-es évek elején tönkrement. **A Han-folyó csodája**: Dél-Korea ugrásszerű gazdasági növekedést ért el. 1953-tól 2014-ig a GDP 47 milliárd vonról 1485 ezer milliárd vonra nőtt, és a világ államai közül a 13. helyre került. 2013-ra az export mértéke 600 milliárd dollárra nőtt 1956-tól kezdődően. A fejlődés sorrendben a primer szektorból (mezőgazdaság) a szekunder szektorba (ipar), majd a tercier szektorba (szolgáltatás) történt, amely ma az első helyen áll. **Modernizáció Dél-Koreában**: Elindultak az első kereskedelmi rádiók (pl. Munhwa, Donga), és létrejöttek az első televíziós csatornák, mint a közszolgálati KBS (1961), a kereskedelmi MBC (1970) és az SBS (1991). 1963-ban létrehozták a médiajogi bizottságot, amely cenzúrázta a műsorokat, ha szükséges volt. Egyre több filmet kezdtek el gyártani, mint például a \"Mezítlábas ifjúság\" (1964), amely egy tragikus szerelmi dráma, Rómeó és Júlia típusú történet Kim Kidok rendezésében, és a \"Gyűlöllek, de még egyszer\" (1968), amely a férfiközpontú társadalmat mutatja be, ahol egy családos férfi viszonyt kezd egy fiatal lánnyal. **A két Korea kapcsolata az 1960-as években** **Észak és Dél konfliktusai**: 1968 januárjában észak-koreai katonai kommandó tört be Dél-Koreába, és egészen Szöulig nyomultak előre. A merénylet célja az volt, hogy Kim Ir Szen születésnapját ünnepelje az egész félsziget már tavasszal. Terveik között szerepelt a Kék Ház (청와대), az elnöki rezidencia megostromlása és felrobbantása, Pak elnök meggyilkolása, az amerikai nagykövetség és a dél-koreai hadsereg főhadiszállásának felrobbantása, valamint a kommunista szimpatizánsok kiszabadítása a börtönből. A merényletből csak ketten tudtak elmenekülni. **Észak-Korea és az USA konfliktusai**: 1968-ban egy amerikai óceánkutató hadihajó, a Pueblo, megközelítette az észak-koreai partokat a Keleti-tenger felől, fedélzetén 83 amerikai katonával. Az amerikaiak szerint nemzetközi vizeken hajóztak, de a KNDK szerint már koreai felségvizeken jártak. Észak-koreai katonák felmásztak a hajóra és elfoglalták azt, túszul ejtve az amerikai katonákat, ami nemzetközi válságot okozott. Írásos bocsánatkérés ellenében elengedték az amerikaiakat. Az USS Pueblo hajó múzeumhajóként volt kiállítva az egykori Sherman-cirkáló (1866) emlékműve mellett. 2018-ban az amerikaiak követelték, hogy az észak-koreaiak adják vissza a hadihajót. **Észak és Dél konfliktusai**: 1968 őszén észak-koreaiak próbáltak partra szállni Dél-Koreában, Ulcsin (울진) és Szamcshok (삼척) közelében, hogy a vietnámi háború mintájára gerillaháborút indítsanak. Propagandatevékenységet folytattak, próbálva megváltoztatni a dél-koreaiak véleményét Észak-Koreáról, de sikertelenül. A dél-koreai hadsereg megállította őket. A növényzet és az időjárás nem kedvezett egy gerillaháborúnak, mivel Dél-Korea nem olyan, mint a vietnámi dzsungel, és a telek hidegebbek. Dél-Koreában titkos katonai egységet állítottak fel, hogy északi merényleteket és szabotázsakciókat hajtsanak végre. 1968 őszén az északiak partraszállásakor egy I Szüng Bok (이승복) nevű kisfiút észak-koreai diverzánsok gyilkoltak meg, mert azt hangoztatta, hogy „Én gyűlölöm a kommunista pártot!" A kisfiú emlékére több köztéri szobrot is felállítottak az 1980-as években, bár a 2000-es években felmerült, hogy egy újságíró találhatta ki a történetet. **Sikertelen észak-koreai kísérletek**: 1968 végére az észak-koreai diverzánsok tevékenysége megszűnt. Nagy részük meghalt a dél-koreai hadsereggel vívott tűzharcokban, sokakat letartóztattak, és a KNDK teljes hírszerző hálózata megsemmisült Dél-Koreában. **Pak folytatódó hatalma**: Kim De Dzsung (김대중), aki később Nobel-békedíjat kapott, a Néppárt szóvivőjeként népszerűségre tett szert, és indulhatott az 1971-es elnökválasztáson. Az elnökválasztáson azonban történt egy incidens, amikor Kim De Dzsung autójába belerohant egy katonai teherautó. Pak Csong Hi maradt továbbra is az elnök. Az 1970-es években érezhető volt a fejlődés, és Pak többször is megfordult Nyugaton. **Átmeneti enyhülés a két Korea között**: Pak Csong Hi elnöksége alatt Dél-Korea fejlődött és jó kapcsolatokat ápolt, de diktatórikus rendszer volt, és Pak gyakran tartózkodott Nyugaton. 1972-ben átmeneti enyhülés kezdődött a két ország kapcsolatában, amelynek oka az amerikai-kínai kapcsolatokban bekövetkezett hirtelen változás volt, mivel Amerika és Kína között csökkent a feszültség. Mindkét Korea csalódott az őket támogató országokban, és a fegyverszünet óta ez volt az első enyhülés a két ország között. Dél-Korea ezért nem vetette be titkos katonai egységét Észak ellen. **Az egyesítés alapelvei**: 1972. július 4-én a két Korea kiadott egy közös nyilatkozatot (7-4 남북 공동 성명), amelyben három alapelvet fogalmaztak meg az egyesítésről: 1. Az egység helyreállításának békés úton, fegyveres erő nélkül kell megvalósulnia. 2. Az egység helyreállításának önállóan, külső segítség nélkül kell megvalósulnia. 3. Az egységet ideológiai, eszmei korlátokon felülemelkedve kell újra megteremteni. **Átmeneti egyesülés vége**: A két Korea megállapodott az egymás ellen irányuló propagandatevékenység felfüggesztéséről, és vöröskeresztes tárgyalások folytak a szétszakított családok újraegyesítéséért, de ezek megszakadtak. A félhivatalos nyilatkozatot nem mindenki fogadta el, és megoldás nem született. Gyorsan visszatértek az ellenségeskedéshez. **Szükségállapot Dél-Koreában**: Az 1970-es évek elején a demokratikus változásokat követelő ellenzék tevékenysége fokozódott Dél-Koreában, és tüntetések zajlottak. 1972 októberében Pak Csong Hi nemzeti szükségállapotot hirdetett, amely során felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a nemzetgyűlést, betiltotta a politikai tevékenységeket, elnöki szükségrendeleteket vezetett be, és statáriális ítéleteket hozott. **Jusin**: 1972-ben bevezették a Jusin alkotmányt (유신 헌법), amely szerint az elnökválasztásra elektorok útján, közvetetten kerül sor, az államfő 6 éves mandátumot kap, és kibocsáthat elnöki szükségrendeleteket. **Pak folytatódó hatalma**: Ezzel elkezdődött a negyedik köztársaság (1972--1981). Pak nagyon keményen lépett fel azokkal szemben, akik kritizálták a Jusin alkotmányt, és további rendeleteket hozott, például a nőknek tilos volt rövid szoknyát hordani, a férfiaknak tilos volt hosszú hajat viselni (a japán Meiji-reformok alapján), tilos volt kábítószert fogyasztani, és szigorította a cenzúrát. **Kim De Dzsung**: Kim De Dzsung külföldi emigrációba vonult, és diktatúraellenes mozgalmakat hozott létre. 1973-ban megpróbálták elrabolni tokiói szállodájából, és Pak emberei kétszer is merényletet követtek el ellene. **Pak Csong Hi elleni merénylet és a KNDK alagútépítése** 1974 augusztusában Pak Csong Hi elnökre többször is rálőttek a szöuli Nemzeti Színházban, ahol az ország felszabadulására emlékezve mondott beszédet. A támadást egy Japánban élő, koreai kisebbséghez tartozó férfi követte el. A merénylet során Pak elnök felesége, Juk Jong Szu, életét vesztette. Ezt követően Pak lánya, Pak Gün He, vette át a first lady szerepét. A KNDK minden felelősséget elhárított, és a dél-koreai polgári erőket vádolta. Később kiderült, hogy a tettes korábban találkozott észak-koreai tisztviselőkkel Japánban. A KNDK módosította álláspontját, és azt állította, hogy a merényletet maga Pak Csong Hi szervezte, hogy szimpátiát váltson ki, és hogy a tettes valójában a dél-koreai titkosrendőrség tagja volt. Ezzel párhuzamosan a KNDK titkos alagutak építésébe kezdett a DMZ alatt, a vietnámi gerillaháború mintájára. Az alagutakat népgazdasági beruházásoknak álcázták, és a KNDK tagadta létezésüket. Az alagutak célja a gyors katonai behatolás és a partizánharcok elősegítése volt. Dél-Korea 17 alagút tervéről tud, és eddig négyet fedeztek fel. Az első alagutat 1974-ben találták meg Korangpho közelében, ahol észak-koreai gyártmányú telefonokat és szovjet dinamit rudakat találtak, valamint az alagút építésvezetőjének munkanaplóját is előkerült. A második alagutat 1975-ben fedezték fel Csholvontól északra. A KNDK minden felelősséget elhárított, de egy észak-koreai disszidens bevallotta, hogy ő is dolgozott az alagút építésén. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) 1971-től kezdődően több alagutat épített, melyek célja a gyors katonai behatolás és a partizánharcok elősegítése volt. Az első alagutat, a 제1땅굴-t, 1974-ben találták meg Korangpho (고랑포) közelében. Az alagútban észak-koreai gyártmányú telefonokat és szovjet dinamit rudakat találtak, valamint előkerült az alagút építésvezetőjének munkanaplója is. Az alagút mindössze 1,2 km-re volt a katonai határvonaltól, és célja a katonák átjuttatása volt. Az alagút feltárása közben konfliktus alakult ki, melynek során három déli katona életét vesztette. A második alagútnál hasonló szituáció alakult ki, de ez az alagút 150 méter mély volt, így sokkal több katona tudott átjutni, és több kijárattal rendelkezett. A 제2 땅굴-t 1975-ben fedezték fel Csholvontól (철원) északra. A KNDK minden felelősséget elhárított, ám egy észak-koreai disszidens bevallotta, hogy ő is dolgozott az alagút építésén. A harmadik alagutat, a 제3땅굴-t, 1978-ban fedezték fel Panmindzsontól délre. A korábbi észak-koreai disszidens segített meghatározni a pontos helyét. Az alagutat megnyitották a turisták számára, és több harcászati eszköz szállítására is használták, Szöul irányába. A negyedik alagutat, a 제4땅굴-t, 1990-ben fedezték fel Jangu (양구) közelében, a demarkációs vonaltól 25-26 km-re. Ez az alagút nem volt olyan nagy, mint a második és harmadik alagút, de hosszabb volt (2 km hosszú) és 145 méter mélyen húzódott. Ezen kívül még több alagutat építettek észak-koreai katonai célokra, de ezek közül még nem mindegyiket fedezték fel. A KNDK és az USA közötti rövid enyhülés Nixon és Mao Ce-tung találkozásával kezdődött, ami Észak-Korea és az USA közötti kapcsolatokra is hatással volt. 1975-től úgy tűnt, hogy enyhülés veszi kezdetét, és 1976-ban észak-koreai és amerikai tisztek találkoztak Panmindzsonban egy koktélparti keretében. A vietnámi háború vége és Vietnám egyesülése a kommunista zászló alatt szintén hatással volt a helyzetre. Az észak-koreai gazdaság rohammunkát igényelt, és a tervgazdaság létrehozása is nehéz feladat volt. A KNDK közvetlen kétoldalú tárgyalásokat akart szervezni az USA-val, Dél-Korea kihagyásával. Azonban 1976-ban újabb konfliktus alakult ki, amelyet 판문점 도끼 만행 시건 (baltás mészárlás) néven ismerünk. Egy dél-koreai műszaki alakulat ki akart vágni egy fát a panmindzsoni Közös Őrterületen, amikor északi katonák támadtak rájuk és a velük levő amerikai tisztekre. Az egyik amerikai tiszt meghalt, a másik súlyosan megsebesült és később elhunyt. A támadás után a dél-koreaiak visszavonultak, és csak később tértek vissza a sebesült amerikai katonákhoz. Az észak-koreaiak szerint a fa Kim Ir Szen dédapja ültette. Az incidens következményeként a Közös Őrterületen és Dél-Koreában biztonsági intézkedéseket vezettek be. Az észak-koreai fenyegetés miatt összevonták az amerikai és dél-koreai csapatokat, és riadókészültségbe helyezték őket. A külföldiek beutazását megtiltották, éjszakánként lekapcsolták a világítást. A KNDK azt javasolta, hogy a Közös Őrterületet osszák ketté, hogy elkerüljék a jövőbeni incidenseket. A kedélyek 1976 szeptemberében kezdtek enyhülni. Mindeközben a dél-koreai politikai színtéren jelentős események zajlottak. 1976-ban Kim De Dzsungot ötéves börtönbüntetésre ítélték és megfosztották állampolgári jogaitól. 1978-ban átmenetileg felfüggesztették büntetését és házi őrizetbe helyezték, amely 1979-ben is folytatódott. Pak Csong Hi elnök túlkapásai miatt a koreai nép elégedetlensége nőtt, és 1978 júliusában több tüntetésre került sor. Annak ellenére, hogy Pak Csong Hi újabb hatéves mandátumot kapott, a tüntetések fokozódtak. 1979. október 26-án a koreai titkosszolgálat (KCIA) vezetője, Kim Dzse Gju, megölte Pak elnököt. Kim személyesen járta be az országot, hogy lássa a tüntetéseket és megoldásokat keressen. Pak elnök testőrségének főnöke, Csha Dzsi Cshol, azt javasolta, hogy vessenek be tankokat, ami feszültséget váltott ki. Kim végül megölte Cshat és Pak elnököt is. Kim azzal indokolta tettét, hogy a demokrácia érdekében cselekedett. A lehetséges motivációkról számos teória született: Japán szerint egy polgári demokratikus puccskísérlet része volt, míg a magyar lapok az USA-t sejtették a háttérben. A KNDK üdvözölte a diktátor eltávolítását és biztosította az USA-t, hogy nem fogja kihasználni a helyzetet. Pak rendszere egészen 1987-ig fennmaradt. Pak Csong Hi halála után Csve Gju Ha, aki korábban külügyminiszter és miniszterelnök is volt, a vezérkar ideiglenes elnöke lett. Próbálkozott a demokrácia felé haladni, de nem járt sikerrel. Cson Du Hvan, aki a vietnámi háborúban is részt vett, vezette Pak Csong Hi halálának kivizsgálását. 1979 decemberétől Csve Gju Ha vette át az ideiglenes posztokat, de később Cson Du Hvan szerzett nagyobb befolyást. Csve Gju Ha egyetemeket és főiskolákat záratott be az ellenzéki megmozdulások megelőzése érdekében. Kim De Dzsungot végül szabadon bocsátották. Cson Du Hvan (1931 -- 2021) a vietnámi háborúban egy koreai hadosztály parancsnoka volt. Pak Csong Hi kormánya alatt belügyminiszterként, majd 1963-ban a Koreai Központi Hírszerző Ügynökség (KCIA) személyzeti főnökeként szolgált. 1978-ban tábornokká léptették elő, és 1980 áprilisától a KCIA vezetője lett. 1979. december 12-én a Csonhoz lojális erők államcsínyt hajtottak végre, és átvették a koreai hadsereg feletti irányítást. Ez az esemény 12.12. 군사 반란 néven vált ismertté. A Kvangdzsui mészárlás során, amely az 1960-as évekhez hasonló diáktüntetésekből indult ki, 1980 előtt is folyamatosan zajlottak diáktüntetések, melyekre a kormány korlátozó intézkedésekkel reagált. Az egyetemeket ellenőrzés alá vonták, a médiát cenzúrázták, és a munkahelyek elhagyását jogtalannak nyilvánították. A demokratizálódási mozgalom (민주화 운동) során a tüntetéseken lassan civilek és munkások is megjelentek, szlogeneket kiabálva. 300-400 aktivista követelte a tartományi hivataltól a szükségállapot eltörlését, Kim De Dzsung elengedését és az egyetemi bezárási parancs visszavonását. A rendőri túlkapások során otthonokba is betörtek, és megverték az embereket, ami polgári és fegyveres felkeléshez vezetett. A tiltakozások és tárgyalások folytatódtak, miközben a politikai elnyomás és gazdasági problémák társadalmi elégedetlenséget szültek. 1980 májusában a diáktüntetések tetőpontjukra értek. Május 13-án Szöulban, május 14-16. között pedig Kvangdzsuban zajlottak utcai tiltakozások. Május 17-én rendkívüli állapotot hirdettek, betiltották minden politikai tevékenységet, 26 ellenzéki vezetőt őrizetbe vettek, és az egyetemek működését felfüggesztették. Kim De Dzsungot letartóztatták. Május 18-án a Csolla-tartománybeli Kvangdzsuban felkelés kezdődött, amelyet a kvangdzsui demokratikus mozgalom (광주민주화운동) néven ismerünk. Az egyetemek előtt gyülekező diákok összecsaptak a kormány fegyveres csapataival. Május 19-én folytatódtak az összecsapások a városiak és a harci erők között, május 20-án pedig a katonák tüzet nyitottak a tüntetőkre. Május 21-én a diákok és a munkások fegyvereket szereztek egy autógyár fegyverraktárából, és a következő napokban folytatódtak a tiltakozások. Május 26-án a felkelést végül leverték. A kvangdzsui felkelés következményei súlyosak voltak. Egyes források szerint több mint 600 ember vesztette életét, míg külföldi elemzők szerint ez a szám 1000 és 2000 között lehetett. Pontos adat nem áll rendelkezésre. A kormány hermetikusan elzárta az országot, a katonai vezetés megszilárdította hatalmát és megtorlást indított. A dél-koreai lakosságban újabb törésvonal keletkezett a tüntetések miatt. A tüntető diákok az USA-tól vártak segítséget, de az USA csak azért küldött repülőgép-anyahajót, hogy Észak-Korea ne használhassa ki az instabil helyzetet. Ez csalódást okozott a tüntetők körében, és Amerika-ellenes érzelmeket váltott ki. A konzervatív és liberális oldal is megosztottá vált. A konzervatív oldal Amerika-barát, míg a liberális oldal Amerika-ellenes lett, különösen a Szöul -- Busan tengely mentén (délre liberális, mindenki más konzervatív). Ez a mozgalom néhány évvel később, 1987-ben fogja éreztetni hatását. A 386-os generáció kialakulása a dél-koreai társadalom egyik meghatározó jelensége volt. Ez a generáció a 30-as éveikben járó, az 1980-as években egyetemre járó, és az 1960-as években született emberekből állt. Kifejezetten jellemző rájuk az Amerika-ellenes érzelmek. A kvangdzsui felkelés következményei között kiemelkedett a liberális oldal vezető alakja, Kim De Dzsung, aki külföldön nagy támogatottságnak örvendett, és visszafogottnak, konfuciánus nézeteket vallónak tartották. Csve Gju Ha, Pak Csong Hi utódja, csak egy báb volt a politikai színtéren. A korszakot bemutató film, \"A taxisofőr\" (택시 운전사, 2017), jól szemlélteti az eseményeket. Kína figyelmeztette a KNDK-t, hogy ne avatkozzanak bele a dél-koreai belügyekbe. A kormányzat Kim De Dzsungot tette felelőssé a kvangdzsui eseményekért, és halálra ítélte, de nemzetközi nyomásra mérsékelték a büntetését. Befolyásos katonatisztek lemondatták Csve ideiglenes államfőt. A Cson Du Hvan-kormányzat 1980 augusztusában kezdődött, amikor Csve lemondott, és 1980. szeptember 1-jén hivatalosan is beiktatták Cson Du Hvant, ezzel kezdetét vette az ötödik köztársaság. Cson betiltotta a politikai pártokat, és tisztogatásokat indított, melynek során 60 ezer embert tartóztattak le, nagyrészüket átnevelő táborokba szállították. Az átnevelő táborokban a \"deviánsnak\" vélt embereket, köztük ellenzékieket, hosszú hajúakat és tetoválással rendelkezőket küldték. A kormány felfüggesztette 46 médiavállalkozás és sajtótermék működését. A kulturális életet a 3S politika (sex, screen, sport) határozta meg, melynek célja az volt, hogy a játékfilmek és sportesemények elvonják a lakosság figyelmét a politikáról. Enyhén erotikus tartalmú játékfilmeket is gyártottak. Cson később látszatintézkedéseket tett a közhangulat javítása érdekében: megszüntette az éjszakai kijárási tilalmat, 5000 politikai foglyot szabadon bocsátott, engedélyezte a politikai tevékenységeket, megnyitotta az egyetemeket és főiskolákat, valamint új alkotmányt hozott, amely szerint az elnöki mandátum hét évre szól, és egy személy nem tölthet be több elnöki periódust. Gyakran tett külföldi utazásokat is. Kim De Dzsung ekkor még börtönben volt, de megengedték neki, hogy gyógykezelési célokból az USA-ba utazzon. Cson Du Hvan ellen több észak-koreai merényletet is megkíséreltek. 1981-ben kiképzéseket tartottak emberek elrablására és megtámadására. Egy robbantás során összetévesztették Cson Du Hvan autóját a dél-koreai nagykövetség egyik autójával, így a merénylet nem sikerült. 1982-ben Cson Du Hvan elnök Kenyába, Nigériába, Gabonba és Szenegálba látogatott. Észak-koreai ügynökök az elnök szállása mellett akartak bombát elhelyezni, de az akciót végül lefújták. Kim Dzsong Il szervezte meg önhatalmúan az akciót, de Kim Ir Szen attól tartott, hogy a gaboni merénylet rossz fényt vetne a KNDK-ra. 1983-ban újabb merényletet kíséreltek meg Cson elnök ellen, amikor Burmába utazott. Észak-koreai ügynökök robbantást hajtottak végre, amely során számos dél-koreai kormánytag életét vesztette, de az elnöknek nem esett bántódása. A három elkövető közül egyikük a tűzharcban életét vesztette, a másik kettő közül egyet elfogtak. Észak és Dél kapcsolata 1984-ben egy incidenssel, a 판문점 총격사건-nal (Panmindzsoni lövöldözés) vált feszültté. Egy szovjet diák a phenjani nagykövetségről hirtelen átmenekült Dél-Korea területére, amit a KNDK katonái követtek, és 25 perces tűzharc vette kezdetét. Három észak-koreai és egy dél-koreai katona vesztette életét, egy amerikai és egy dél-koreai katona megsebesült. A diák végül azt nyilatkozta, hogy már két éve készült a disszidálásra. Kim De Dzsung korábban házi őrizetben volt és börtönbüntetést is kapott, amit később 25 évre enyhítettek. Gyógykezelés céljából az USA-ba ment, ahol aktívan kereste a kapcsolatot a Reagan-kormányzattal. 1985-ben biztosították, hogy nem esik bántódása hazatérése esetén, de visszatérése után azonnal elszakították amerikai kíséretétől, bántalmazták, és házi őrizetbe helyezték, minden politikai tevékenységet megtiltva neki. 1985-ben kisebb enyhülés tapasztalható a két Korea kapcsolatában, amikor a háború óta először találkozhattak a szétszakított családok Phenjanban és Szöulban, valamint művészegyüttesek látogattak egymáshoz. Ez a nyugodtabb időszak azonban nem tartott sokáig. Dél-Koreában a sportesemények is jelentős szerepet játszottak. Az Olimpiai Játékok máig fontosak, már a bronzérmesek is katonai mentességet kapnak. 1986 őszén megrendezték a X. Ázsiai Játékokat, amelyet a szocialista ázsiai országok bojkottáltak, kivéve a Kínai Népköztársaságot. Dél-Koreát kiválasztották a XXIV. Olimpiai Játékok helyszíneként, és az 1980-as évek a felkészülés jegyében teltek, stadionok építésével és infrastrukturális beruházásokkal, beleértve az autópályák megújulását is. 1986-ban Dél-Koreában egy dalfesztivál keretében, ahol a Neoton Família is fellépett, a diákság ismét a középpontba került. Az országban a társadalmi feszültség egyre fokozódott, és a diákság követelte a demokratizáció folyamatának felgyorsítását. 1987-ben az egyik diákszervezet vezetőjét brutálisan vallatták, amibe belehalt, és a Yonsei Egyetemen (연세대학교) is lezajlott egy diáktüntetés, ahol egy diák egy könnygázgránát miatt vesztette életét. Az 1987-es elnökválasztásra a kormány jelöltje No The U (노태우), nyugalmazott tábornok volt, aki részt vett a vietnámi háborúban, és az 1980-as évek elejétől számos miniszteri posztot töltött be. Ő volt az olimpiai előkészületek fő felelőse is. No jelölése fokozta a diákság elégedetlenségét, és országszerte folytatódtak a diáktüntetések. Váratlanul bejelent