Észak-Korea gazdasági fejlődése PDF

Észak-Korea nukleáris programja jelentős mérföldköveket ért el az elmúlt évtizedekben. A phenjani atomerőmű építése a KEDO Projekt keretében kezdődött meg, amely két reaktor megépítését tűzte ki célul. Azonban a projekt csak néhány százalékban készült el, és 2006-ban hivatalosan leállt. Az amerikaia...

Észak-Korea nukleáris programja jelentős mérföldköveket ért el az elmúlt évtizedekben. A phenjani atomerőmű építése a KEDO Projekt keretében kezdődött meg, amely két reaktor megépítését tűzte ki célul. Azonban a projekt csak néhány százalékban készült el, és 2006-ban hivatalosan leállt. Az amerikaiak által hátrahagyott, mintegy 45 millió dollár értékű berendezést Észak-Korea visszautasította visszaküldeni. 1994 júliusában váratlanul elhunyt Kim Ir Szen, Észak-Korea alapítója. Halála után hároméves gyász vette kezdetét, amely a 조선 időszakhoz hasonlóan mélyen érintette az országot. Ekkor politikai válság tört ki, és egy bizonytalan időszak vette kezdetét, amelyet frakcióharcok jellemeztek a kommunista párton belül. Kim Ir Szen halála után fia, Kim Dzsong Il vette át az ország irányítását. 1994 decemberében meghirdette az elsődleges katonaság politikáját (선군정치), amely szerint a hadsereg érdekei minden más előtt álltak. Az élet minden területe a hadsereg érdekeit szolgálta, és Kim Dzsong Il tábornoki megszólítást kapott. Az államfői pozíció azonban továbbra is Kim Ir Szené maradt, aki „örökös elnök" lett. 1997-ben Kim Dzsong Il megkapta a pártfőtitkári címet, és 1998-ban megszüntették az államelnöki intézményt. A formális államfő az akkori külügyminiszter, Kim Jong Nam lett. A 2010-es évek végéig Kim Jong Nam Észak-Korea második legfontosabb embere volt. Az országban egy kommunista dinasztia jött létre, amelynek vezetője Kim Dzsong Il volt, egészen 2011-es haláláig. Észak-Korea gazdasága az 1960-as évektől kezdve jelentős változásokon ment keresztül. Az 1950-es években az ország gyorsan elindult az újjáépítés útján, és gazdasági helyzete kedvező volt, például nappal is égtek a lámpák. Az 1960-as években Észak-Korea rövid lejáratú hiteleket vett fel presztízsberuházásokra és bányászati újításokra. Az 1970-es években az olajárrobbanás következtében a korábban felvett rövid lejáratú hiteleket az ország nem tudta visszafizetni, miközben folytatták a pénzpazarló propagandatevékenységeket. A párizsi Diadalív mintájára épült a phenjani Diadalív, amelyen az 1925-ös dátum szerepel, amikor Kim Ir Szen 13 évesen kezdte el intézkedéseit. Az 1980-as években egyre inkább látszódtak a fejlődés korlátai, és Észak-Koreának konvertibilis valutára lett volna szüksége. A KGST országok kedvezményes barterüzletei megszűntek a rendszerváltásokkal, ami tovább nehezítette a helyzetet. Az 1990-es években Észak-Korea gazdasága súlyos válságba került. Kína áttért másik valutára, ami gyengítette a két ország kapcsolatát. A művelhető földterületek 15%-a megsemmisült, és az ország nem fenntartható gazdasági politikát követett. Az UNESCO és az ENSZ különböző szervezetei élelmiszert küldtek az országba, de a felsőbb réteg osztotta el, így a szegényebb réteghez nem jutott elegendő segítség. Az 1990-es évek elején Észak-Korea gazdasága egyre súlyosabb válságba került, és 1993-ban elismerték, hogy az aktuális hétéves tervüket nem sikerült teljesíteni. Ellátási nehézségek alakultak ki, és az 1990-es évek közepén súlyos esőzések sújtották az országot. A mezőgazdaság termelésének növelése érdekében korábban a domboldalakat is művelés alá vonták, ami fakivágásokhoz vezetett, és a rizsföldeket elmosta az eső. Az 1990-es évek közepére éhínség tört ki, amelynek következtében nincs áramellátás, bányászat és hőerőművek. Egyes források szerint az éhínség 1995-ben 500 ezer, 1996-ban pedig 1 millió áldozatot követelt. Észak-Korea elindította a „nehéz menetelés" (고난의 행군) nevű kampányt, hogy kezelje a válságot. Az 1997-es gazdasági válság Thaiföldről indult el, ahol a külföldi valuta hiánya miatt leértékelődött a thai pénz. Dél-Koreának jelentős hitelállománya volt, különösen rövid lejáratú hitelek formájában. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) segélyt nyújtott az országnak, amely a legnagyobb hitel volt a segélyek között, és a külföldi segély limitje 26%-ról 100%-ra emelkedett. 1997-ben Dél-Koreában választásokat tartottak, és újra képbe került Kim De Dzsung, a liberális oldal képviselője. Az év őszén újra elnökválasztást tartottak, miközben kitört az ázsiai gazdasági válság. Dél-Koreában nem voltak meg a szükséges reformok, sorozatos vállalati csődöket jelentettek, és a munkanélküliség egy negyedév alatt 2,6%-ról 5,7%-ra emelkedett. Az ország magas rövid lejáratú külföldi adósságállománnyal küzdött. Az IMF 57 milliárd dolláros segélyt nyújtott Dél-Koreának, szigorú gazdasági reformok feltételével. A kormány belekezdett a pénzügyi szektor átstrukturálásába. A válság politikai következményei között szerepelt a bizalom megrendülése a konzervatív elittel szemben. Az 1997-es elnökválasztáson 10 millió ember szavazott Kim De Dzsungra, aki 40,3%-os eredménnyel nyerte meg a választást. Megválasztása után elfogadta az IMF segélyét, és azt ígérte, hogy 1 millió új állást teremt, valamint nagyobb teret ad a szakszervezeteknek. Az ország helyreállítása gyors gazdasági intézkedésekkel kezdődött, és a hitellejárat előtt sikerült kifizetni a tartozásokat. Az ország összefogott, és a külföldi valuta növelése érdekében arany ékszereket szolgáltattak be az aranytartalékok növeléséért. Ebben 3,5 millió ember vett részt, és 227 tonna aranyat gyűjtöttek össze, amely 2 milliárd dollár értékű volt. 1999-re Dél-Koreának sikerült kilábalnia a nehéz gazdasági helyzetből, és a lakosság is kivette a részét a gazdaság helyreállításában, például arany ékszerek beszolgáltatásával és véradással az exportvér kiváltására. A presztízsberuházásokat leállították. Az 1997-es gazdasági válság hatása Észak-Koreára viszonylag csekély volt, mivel az ország annyira elzárt, hogy a válság nem gyakorolt rá közvetlen hatást. Azonban Észak-Koreát több természeti katasztrófa is sújtotta, mint például áradások és szárazság, amelyek éhínséget okoztak. Dél-Korea több mint egy millió dollár értékben küldött élelmiszersegélyt Észak-Koreának. Az észak-koreai menekültek helyzete rendkívül nehéz volt. Délre menekülni veszélyes volt, mivel a menekülőket lelőhették vagy taposóaknákba léphettek, ezért inkább Kína felé próbáltak menekülni. Az első menekültek az 1950-60-as években jelentek meg, de az 1990-es években az éhínség hatására jelentősen megnövekedett a számuk. Főként Kína északkeleti területeire menekültek, ahol a 2000-es évek elején kb. 200 ezer fő tartózkodott, de a 2010-es évekre ez a szám 50 ezer főre csökkent. Sok menekültnek nehézséget okozott a beilleszkedés, ezért visszatértek Észak-Koreába. A 2000-es évek közepéig kb. 10 ezren jutottak el Dél-Koreába, jelenleg ez a szám kb. 20 ezer fő. Sokan Délkelet-Ázsián keresztül tudtak Dél-Koreába utazni, de a menekültek nehezen tudtak beilleszkedni a dél-koreai társadalomba. A koreai-magyar kapcsolatok története az 1890-es évekre nyúlik vissza. Az első magyar látogató Dr. Gáspár Ferenc volt, aki az osztrák-magyar hadihajó, a „Zrínyi korvett" orvosaként érkezett Koreába. Ő volt az első, aki tudósított a koreai mindennapokról és a belső konfliktusokról. További fontos látogatók közé tartozott Gróf Vay Péter, Dr. Bozóky Dezső és Baráthosi Balogh Benedek. A koreai háború után Méray Tibor magyar újságíró és Sövény Aladár Korea-kutató, aki 1954-56 között a phenjani magyar nagykövetség kulturális attaséja volt, fontos szerepet játszottak a koreai kép formálásában. Elsőként publikáltak magyar-koreai szótárat és koreai-magyar nyelvkönyvet. Méray Tibor naponta tudósított a koreai frontról, míg Sövény Aladár a koreai hadiárvák oktatásában vett részt, mint kulturális diplomata. 1980-ig nem voltak jelentősek a magyar-koreai kapcsolatok. 1986-ban a Neoton Família titkos utazást tett Dél-Koreába, hogy részt vegyen a szöuli dalfesztiválon, kicselezve a kommunista rezsimet, amely szinte lehetetlenné tette Dél-Koreáról információt szerezni. A diplomáciai kapcsolatfelvétel Dél-Koreával az 1980-as évek végén kezdődött. A magyar kormány 1 milliárd dollár értékű gazdasági segélycsomagot kapott cserébe, hogy működő tőkét hozzon be az országba, amit Korea elfogadott. Korea Magyarországot és Romániát tartotta a legesélyesebbnek a diplomáciai kapcsolatokra, de Románia inkább Észak-Koreához húzott, így Magyarország maradt. Horn Gyula az 1980-as évek óta igyekezett lépéseket tenni, hogy a magyar pártvezetés nyisson a Koreai Köztársaság felé. 1987-ben tárgyalások kezdődtek a kamarai képviseletek felállításáról. 1988-ban Bartha Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és Lőrincze Péter, a Magyar Gazdasági Kamara főtitkára Szöulba látogattak, majd Demján Sándor, a Magyar Hitelbank elnöke is Szöulba utazott. 1988. augusztus 26-án diplomáciai és gazdasági megállapodást kötöttek, amelynek keretében Magyarország 625 millió USD értékben kapott hitelt. Állandó képviseleteket nyitottak októberben Budapesten és Szöulban, és a teljes diplomáciai kapcsolatfelvételre, nagykövetségek nyitására a következő év februárjában került sor. Pak Cshol On jelen volt Horn Gyulával az 1988-as megállapodás megkötésekor. Dél-Korea és Magyarország kapcsolatai a diplomáciai kapcsolatfelvételt követően jelentős fejlődésen mentek keresztül. A két ország számos egyezményt írt alá a kapcsolatfelvételt követő években, amelyek közé tartozott a kettős adóztatás kizárásáról szóló egyezmény, valamint légügyi, állat-egészségügyi és idegenforgalmi megállapodások. Emellett tudományos akadémiák és felsőoktatási intézmények között is kapcsolatfelvétel történt, és teljes körű vízummentességi egyezményt is aláírtak.