ŐstöriÖsszVáz PDF

I. magyar őstörténet és honfoglalás-kor tudománytörténete FORRÁSOK: Bár olykor tervezték, de nincs összegyűjtve bilingvis módon az egész korszak forrásanyaga (arab, perzsa, szláv, bizánci görög és latin kútfők korszerű magyar fordítással). Van, ahol készítettek ilyen forrásgyűjteményt (pl...

I. magyar őstörténet és honfoglalás-kor tudománytörténete FORRÁSOK: Bár olykor tervezték, de nincs összegyűjtve bilingvis módon az egész korszak forrásanyaga (arab, perzsa, szláv, bizánci görög és latin kútfők korszerű magyar fordítással). Van, ahol készítettek ilyen forrásgyűjteményt (pl. az egykori Csehszlovákiában a brnói egyetem a nagymorva államról!). Az egyes forrásoknak természetesen van forrásnyelvi kritikai kiadása (Bíborbanszületett Konstantin, 1950, 1967; magyar krónikaszerkesztmény, 1938 stb.) A legfontosabb forrásgyűjtemények: MHK – A magyar honfoglalás kútfői (1900) – a latin források mellett nincs fordítás, a muszlim anyagot már 1903-ban komoly nemzetközi bírálat érte. MEH – A magyarok elődeiről és a honfoglalásról (1958, 1975, 1986) – Györffy György szerkeszti, ez már csak magyar fordításokat tartalmazott, a korszak jelentős szakemberei dolgoznak benne. HKÍF – A honfoglalás korának írott forrásai (1995) – Kristó Gyula szerkeszti, döntően szegedi történészek, filológusok munkája, jelenleg a legmodernebb, kommentált magyar fordításokat tartalmaz, ezen az előadáson is ezt használjuk! Kmoskó Mihály – „Kmoskó-hagyaték” (szlovák származású katolikus pap, bibliai nyelvek és az arabisztika szakértője, a budapesti egyetem hittudományi karának, majd a bölcsészkarnak a professzora, antiszemita mozgalmakba keveredett, 1920, Trianon után foglalkozik a magyarság  2 és a kelet-európai steppe arab és szír forrásanyagával, a földrajzi és történeti írókkal, kiemelten is a Dzsajháni-hagyománnyal, a rendszerváltozás után Szegeden, a Magyar Őstörténeti Könyvtár keretein belül elkezdik kiadni a munkáit, jelentős, a maga korában az élvonalba tartozó munka). Az avar kornak rendelkezésre áll magyar fordításban a teljes írott forrásanyaga (Szádeczky-Kardoss Samu szegedi professzor készítette, 1998). Szükség volna egy átvezető kötetre a HKÍF-hez, a 9. századi Kárpát-medence forrásanyagáról (morvák, bolgárok, a Karoling Pannónia anyaga, az avar továbbélés forrásai)! TÖRTÉNETI KUTATÁS (A RÉGÉSZEKRŐL, NYELVÉSZEKRŐL, NÉPRAJZKUTATÓKRÓL A MAGUK HELYÉN LESZ SZÓ!): Pauler Gyula (ügyvéd, nem történész, Magyar Országos Levéltár első igazgatója). Ő írja meg az Árpád- kor máig használatos politikatörténeti összefoglalóját (1893, 1899 a mérvadó második kiadás), német mintájú mű, 1900-ban megírja az előzménykötetet is Szent Istvánig, hasonlóan magas színvonalú alkotás. A Horthy-korszakban a nyelvészek határozzák meg a magyar őstörténeti kutatást (orientalisták, szlavisták, magyar nyelvtörténészek): Gombocz Zoltán, Melich János, Németh Gyula, Ligeti Lajos. Melich a honfoglaláskori Magyarországról, Németh pedig a honfoglaló magyar népről ír monográfiát, Gombocz a török-magyar nyelvi kapcsolatokkal, Ligeti pedig a legtágabb orientalisztikai viszonyokkal is foglalkozott. Érdekes Anonymus újbóli előtérbe kerülése a 19. század végének pozitivista kritikája után. 1943-ban Ligeti Lajos már az akkori fiatalabbakkal (Deér József történész, Czeglédy Károly arabista) szerkeszt egy tanulmánykötetet: A magyarság őstörténete. Az 1950-es években a szovjet érdekszférába kerülő Magyarországon bizonyos mértékig meg is élénkül az őstörténeti kutatás, de vannak tabutémák is. Még a kommunisták teljes hatalomátvétele előtt jelenik meg egy jelentős munka: Györffy György Krónikáink és a magyar őstörténet (1948), Györffy 2000-ben bekövetkező haláláig jelentős alakja marad a magyar őstörténet-kutatásnak, fontos műve még: Tanulmányok a magyar állam eredetéről (1959), a MEH szerkesztése stb.  3 Czeglédy Károly – az ELTE arab tanszékének vezetője, eredetileg református pap, steppei néptörténet (1969) szerzője, a muszlim forrásokkal foglalkozott, Kmoskó után időben a következő jelentős szakértője ezeknek, történeti munkái is figyelemre méltóak, pl. a szakrális kettős fejedelemségről. Tanulmányai összegyűjtve is megjelentek (1985). Az 1970-es évektől a szegedi József Attila Tudományegyetem a magyar őstörténeti kutatások motorja: Szádeczky-Kardoss Samu, klasszika-filológus professzor, az ottani latin-görög tanszék vezetője, kezdetben az archaikus görög költészet szakértője, majd az avar történelem világhírű kutatója lesz. Róna-Tas András, orientalista, iskolateremtő tudós, 1996-ban kézikönyvet is kiad (A honfoglaló magyar nép), angolul is megjelenik, az ezredfordulót követően jelenteti meg Berta Árpáddal a magyar nyelvre jelentős hatást gyakorló, lényegében a magyar jövevényszavakból rekonstruált nyugati ótörök nyelvvel kapcsolatos művét. Még köztünk van, utolsó, de fajsúlyos képviselője a 7—9. századi déli (don-kubáni) őshazának. Kristó Gyula, történész, Árpád-kor és Anjou-kor szakértője, legjelentősebb munkái: Levedi törzsszövetségtől Szent István államáig (1980) 830-tól kezdődő állam- és politikatörténet a keresztény államalapításig, a 9. századi rész angolul is megjelent, A magyar állam megszületése (1995), életmód-vitát vált ki (nomadizmus – félnomád életmód a kérdés, az előbbit képviseli Kristó, az utóbbit döntően a régészek), fő vitapartnerei: Györffy és a régészek. Kristó nevéhez fűződik a HKÍF. A szegedi kutatók együtt is működnek: Szegedi Őstörténeti Munkaközösség, ötkötetes jegyzetet (1976—1982) adnaki ki, a maga korában jelentős munka. A millecentenáriumra (1996) Györffy Gy. főszerkesztésével megjelenik a Honfoglalásról sok szemmel című tanulmánykötet-sorozat: írott forrásokkal foglalkozó, néprajzi, nyelvészeti és régészeti kötetekkel. Jelenleg: Szegeden továbbra is jelentős őstörténeti kutatómunka folyik, Zimonyi István orientalista, Dzsajháni-hagyománnyal kapcsolatos műve mindenképpen említendő (2005), Tóth Sándor László történész, nagymonográfiát ír a 9—10. századi politikatörténetről (2015). Az előbbi  4 Róna-Tas-, az utóbbi Kristó-tanítvány. Zimonyi szerkeszti a Magyar Őstörténeti Könyvtár köteteit (Kmoskó-hagyaték, monográfiák, forrásközlések). Máshol: Czeglédy-tanítvány például Elter István (Ibn Hajján kutatója), Ormos István (Kmoskó Mihály fordulatos életét tárja fel). Ex-akadémiai Magyar Őstörténeti Témacsoport, vezető: Sudár Balázs turkológus, aki korábban oszmanisztikával (tehát kora újkori történelemmel) foglalkozott. A Témacsoport jelentős eredménye a hatkötetes Magyar Őstörténet (2014— 2018) zsebkönyvsorozat. Sudár szinte állandó szerzőtársa B. Szabó János. Ő a tudományos népszerűsítésből érkezett, jelentős hadtörténeti ismeretekkel. Könyveik, tanulmányaik szinte mindig teljesen új elképzeléseket tükröznek, mindenképpen kell bizonyos idő, amíg a szakmai közvélemény ezeket megerősíti vagy elveti. Friss intézmény, kormányfelügyelet alatt működik: Magyarságkutató Intézet (2019-től), lassan kiadványokkal is jelentkeznek, ismertebb szakembere: Szabados György, politika- és hadtörténész, Kristó Gyula és Makk Ferenc környezetéből indult. Mára már távozott. Az Intézet tevékenységéből én az Árpád-házi királyok maradványainak humángenetikai vizsgálatát emelném ki. Thoroczkay Gábor II. A magyar őstörténet és honfoglalás-kor írott forrásai 1. (muszlim és görög források) MUSZLIM KULTÚRKÖRBEN KELETKEZETT FORRÁSOK Muszlim források nyelv szerint arab, ill. perzsa (ez utóbbiak inkább arab eredetin alapuló feldolgozá- sok). Az arab nyelv eredetileg nem jelölte a magánhangzókat, lényegében mássalhangzóírás. Történeti háttér: A muzulmán (mohamedán, muszlim) vallás a 7. században születik az Arab-félszige- ten, iszlám hódítások (Közel-Kelet, É-Afrika), Martell Károly állítja meg őket Poitiers-nél (732), keleten pedig részben a kínaiak, részben a kazárok, kalifátusok szerveződnek (az Abbászida szá- munkra a legfontosabb, Bagdad központja, csatlósállamai közül pedig a Számánida emirátus, a mai Afganisztán területén, ennek központja Khoraszán). A hellenisztikus alapkövekből építkező arab kultúra aranykora a 8. sz. Minket érdeklő irodalmi mű- fajok: útleírás- és földrajzi irodalom (Ibn Fadlán, Dzsajháni-hagyomány) és történetírás (Tabari). Útleírás-irodalom, kapcsolatban áll a térítéssel, „Utak és birodalmak könyve” gyakori cím, fog- lyok, kereskedők, utazók leírásainak egyberendezése, gazdasági, politikai, vallási, geográfiai vi- szonyok számbavétele, nemcsak a honfoglalás előtti magyarsággal foglalkoznak, a 12. századi földrajzi irodalom (pl. Idriszi) már a Kárpát-medencei magyarok településeit írja le. Történet- írás: Mohamed hódításai, győzelmei. Több eseményt leíró munkák a Tárikh-ok (ld. a 16. századi Tárikh-i Üngürüszt, amely török nyelvű). A legfontosabb vonatkozó kútfő az ún. Dzsajháni-hagyomány. Útleírás-irodalomba tartozik. A Dzsaj- hánik a Számánida emir főminisztere(i), nagyapa, apa, fiú, valószínűleg a 910—920-as években alkothatott a nagyapa. A hagyomány – vagyis a mű – sajnos önállóan nem maradt fenn, de egyes művek fenntartották. Fő forrása: Ibn Hordádzbeh. Két legfontosabb fenntartója: Ibn Ruszta (arabul), Gardízi (Gardézi) (perzsául). De van török nyelvű leszármazó is, egy-két mon- dat többletinformációval! Ezek külön-külön aknázták ki Dzsajháni művét, erre ld. pl. a (kettős) fejedelemségről írottakat. A hagyomány információi a a 870 körüli magyarokra vonatkoznak. A Dzsajháni-hagyomány rekonstrukcióját ld. legutoljára Zimonyi Istvántól:  2 A DZSAJHÁNI-HAGYOMÁNY ZIMONYI ISTVÁN REKONSTRUKCIÓJA SZERINT 1. M.ğf.r/M.hf.r. 2. A besenyők országa és a bulgárok közé tartozó ’.sk.l-ek országa között van a magyarok határai közül az első határ. 3. A magyarok a turkok egyik népe.1 4. Főnökük 20 ezer lovas élén vonul. 5. Főnökük neve k.nd.h. Ez a név királyuk címe. Ugyanis annak az embernek a neve aki a királyi hatalmat gyakorolja fölöttük, ğ.l.h. Minden magyar azt teszi, amit a ğ.l.h-nak nevezett főnökük parancsol nekik a háború dolgában, a védelemben és más dolgokban. 6. Sátorlakó nép. Együtt vándorolnak a friss és bőséges fűvel. 7. Országuk széles, mérete eléri a száz farszakhszor száz farszakhot. 8. Orszá- guk egyik határa a Rūm-tengert éri. Ebbe a folyóba két folyó ömlik. Ezek közül az egyik nagyobb, mint a Ğayhūn. A ma- gyarok lakóhelyei e két folyó között vannak. Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikük a két folyó közül a hozzá közelebb lévő folyónál telepszik meg. Ott töltik a telet, halakat fogva a folyóból. Ott a legmegfelelőbb számukra a téli szállás. (Or- száguk egyik határa Rūm2 országához csatlakozik,) 24. a másik a sivataggal szomszédos határukon hegység van, amelyben Aīn nevű nép száll meg. Nekik lovaik, lábasjószágaik és szántóföldjeik vannak. Ennek a hegységnek az alsó részén, a tenger partján az Uġūna nevű nép lakik; ők keresztények, s az iszlámnak Tiflīs vidékéhez csatlakozó országaival határosak, ez Armenia első határa. Ez a hegység addig terjed, amíg al-Bāb wa-l-Abwāb földjéhez nem ér, s a kazárok országához csatla- kozik. 9. Ami azt a Ğayhūnt illeti, amely balra van tőlük a ṣaqlāb[ok]3 oldalán, ott van egy nép a rūmok4 közül, akik mind keresztények, n.nd.rnak5 nevezik őket. Ők többen vannak, mint a magyarok, de gyengébbek. 10. A két folyó neve: Dūnā és Atil. Amikor a magyarok a folyó partján vannak, ezeket a n.nd.rokat látják. 11. A n.nd.rok fölött a folyó partján egy nagy hegység van, és a folyó ennek a hegységnek az oldala mentén jön. A hegység mögött van egy nép a keresztények közül. Őket M.rwātnak6 hívják. Közöttük és a n.nd.rok között tíz napi járóföld van. Ők nagy lélekszámú nép. Ruházatuk emlékeztet az arabok ruházatára: turbánból, ingből és kabátból áll. Szántóföldjeik és szőlőik vannak, mert vizeik a föld színén folynak. Föld alatti csatornáik nincsenek. 12. A magyarok országa bővelkedik fákban. Talaja nedves. 13. Szántó- földjeik vannak. 14. A velük szomszédos ṣaqālibakat és rūsokat legyőzik, foglyokat ejtenek közülük, a foglyokat Rūmba viszik, s ott eladják őket. 14. Az összes velük szomszédos ṣaqāliba felett győzelmet aratnak. Súlyos élelmiszer-ellátmány nyújtására kötelezik őket, és rabokként tartják őket. 15. A magyarok tűzimádók. 16a. Megtámadják a ṣaqālibakat, s addig viszik a foglyokat a tengerparton, amíg Rūm országának egy kikötőjéhez el nem jutnak, amelyet K.r.hnek neveznek. 17. Azt mondják, hogy a kazárok régebben árokkal vették körül magukat a magyarok és más, az országukkal szomszédos népek ellen. 16b. Amikor a magyarok a foglyokat K.r.hbe viszik, a rūm(ok) elébük mennek, s ott vásárt tartanak. A rab- szolgákért cserébe rūmī brokátot, gyapjúszőnyeget és más rūm árut vesznek. 18. A magyarok szemrevaló, szép külsejű és nagy testű emberek. 20. Vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. 7 19. Ruhájuk brokát, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak. 21. Állandóan portyára mennek a ṣaqlābok ellen. 22. A magyaroktól a ṣaqlābokig tíz napi járóföldnyi út van. A ṣaqlābok határvidékeihez közel egy város van, amelyet Wāntītnak 1 Ez lehetett az alapszöveg első mondata. 2 Bizánc 3 Szlávok 4 Bizánciak 5 Bolgárok 6 Morvák 7 Ez lehetett a magyar fejezet záró részlete.  3 hívnak. 23. A leánykérés alkalmával náluk az a szokás, hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdag- ságának arányában, több vagy kevesebb állatot. Amikor a vételár meghatározására összeülnek, a leány atyja a vőlegény atyját saját házába viszi, és mindent összegyűjt, amije csak van coboly-, hermelin-, mókus-, nyestprémből és rókamálból, a brokát ruhahuzatokkal és mindenféle bőrrel egyetemben tíz bőrruhára valót. [Mindezt] egy szőnyegbe göngyölíti, és a vőlegény atyjának lovára kötözi, majd hazaküldi őt. Akkor az mindent elküld neki [a leány atyjának], amire csak szükség van az előre megállapított vételárhoz: állatot, pénzt, ingóságot, és akkor hazaviszik a leányt. 25. Télen a magyarok meg- támadják a szlávokat. Dzsajháni = rövid alapszöveg Dzsajháni = hosszabb, bővített alapszöveg Dzsajháni = a hagyomány más azonosítható he- lyéről bemások részek Dzsajháni = 895 előtt a magyaroknál megfordult muszlim kereskedők információi Dzsajháni = je- lenleg eredetüket tekintve azonosíthatatlan információk A Dzsajháni-hagyomány a honfoglalás előtti magyarságra vonatkozik. A szerző szerint a Fekete-tenger partján élő ma- gyarság valahonnan keletről jött (ld. pl. a szállásterületnek a volgai bolgárok és besenyők mellé helyezése). Sokoldalú közösség volt életmód szempontjából (nomád, földműves, kereskedő, kalandozó). A magyarság többsége a ligetes steppén élhetett. Kettős uralmi rendben éltek. Erős kazár kapcsolatok, de fokozatos függetlenedés is megfigyelhető. Két tümen-nyi haderő. Forrás: Zimonyi István akadémiai doktori tézisei (2003). A legújabb, B. Szabó Jánoshoz és Sudár Balázshoz köthető elképzelés viszont a Dzsajháni-hagyomány leírását 900— 920 körülre keltezi, egy Gyula nevű kende által vezetett, kint, a steppén maradt jelentős magyar néprészhez köti, akik a Kaukázustól északra, a Volgától (Etiltől) közvetlenül nyugatra, egy elhúzódó észak—dél irányú sávban él- hettek. Sorsuk az ott domináns besenyőkbe való beolvadás lehetett. Tehát ezek a magyarok nem a Kárpát-meden- cei honfoglalók, sem az északon, a volgai bolgárok szomszédságába maradt magyar néprész („Julianus magyarjai”), hanem egy eddig nem ismert magyar néprész.  4 Al-Balhi-hagyomány (Isztahri és Ibn Haukal tartja fenn). Magyarokat azonosítja a baskírokkal, nincs igazán meggyőző magyarázat minderre. Maszúdi. Világutazó, tőle származó információ: 893 után a számánida emir megtámadott egy török népet (karlukokat), dominóhatásként ez vitte át a besenyőket a Volgán, súlyos következmé- nyekkel a magyarokra (ld. honfoglalás). Ibn Hajján (1076 körül halt meg), a legjelentősebb mór történetíró. Magát a forrást az 1970-es évek vége óta ismerjük, a legutolsó jelentős korai magyar történeti forrásbővülés. A kódex a marok- kói királyi könyvtárban található. Ibn Hajján is kivonatoló, a 942. évi hispániai magyar kalando- zásokról szól. Legfontosabb eleme a vezérnévsor. Türköknek nevez minket mint a bizánciak, lokalizálja a Kárpát-medencei hazát, nomád életformáról ír. Legfontosabb a vezérnévsor. IBN HAJJÁN VEZÉRNÉVSORA „Hét vezér alá tartoztak, egyikőjüket, közülük a legtekintélyesebbet Țyīlahnak8 hívták, őt követte ’.ḥ.r,9 (w).l. ḥ.w.d.y,10 b.s.m.’n,11 l.(x).s,12 ’.r.w.d13 és ḥ.d. ḥ.d.y14”. 8 Dyila, illetve Gyula (Elter I., Györffy Gy. azonosítása). A kézirat, de még nem a kritikai kiadás ismeretében Czeglédy K. először adott egy olyan fordítást, miszerint: „Hét vezér alá tartoztak. A leghatalmasabbat közülük Šānā-nak hívták, to- vábbá közülük volt T.x.x.la”. Czeglédy ezek alapján feltételesen Csanáddal, Györffy pedig Csabával azonosított az első vezért, de a kritikai kiadás megjelenése után mindezt alap nélkülivé vált. Györffy mégis nagyszabású elméleteket épített Csabára, amelyeket Makk F. cáfolt. 9 Ecser (Elter, Czeglédy olvasata, Györffy is elfogadja, vö. Pest környéki Ecser faluval, azt pedig vö. a szintén Pest környéki Taksonnyal, Üllővel [= Jelekh, DAI], tehát e vidéken a 10. századi főemberek neve gyakorinak tűnik helynévként). 10 Vulšudi = Bulcsú (Czeglédy, Györffy, és lényegében elfogadja Elter is). 11 Bašman (Györffy javaslata, Elter is elfogadja). A négy félkövérrel szedett névben közmegegyezés van. 12 Györffy emendálja (szövegjavítást végez): L.x.r = Laber (Alpár), Elter ezt problémásnak látja. Czeglédy javaslata: Lēl vagy Lēs. Alpár létezését is elutasítja Makk. 13 Györffy emendál: G.rud?, Garod>Glad? (Anonymusnál szerepel Ajtony apjaként), Elter inkább O-t tételez fel szókezdő- ként, nem G-t! Saját megjegyzésem (Th. G.): így egy Orod ~ Arad személynév is látókörbe kerülhet! 14 Györffy: Harhadi, Horka. Elter szerint a második mássalhangzó d, és nem r. Történeti ellenérv: Bulcsú a horka, és ő már szerepel a névsorban!  5 GÖRÖG—BIZÁNCI FORRÁSOK Legkifinomultabb korabeli kultúra, a 9. században egy súlyos teológiai válságon túl („Képrombolás”), a korszak, amelyben a magyar vonatkozású kútfők születnek, az ún. „Makedón reneszánsz". A legfontosabb kútfő: VII. (Bíborbanszületett) Konstantin: A birodalom kormányzása (De admi- nistrando imperio). Egyetlen párizsi kézirata van. A szerző Bölcs Leó császár fia, sokáig nem engedik a főhatalomhoz, 948—952 között keletkezett. Más művei is vannak: Világkrónikák, énekrajzok, szónoklatok, teológiai-, földrajzi művek, költemények etc. Magyarok = türkök. Be- szélni az archaizáló népnevekről, ez is a klasszicizáló műveltség jele! Nagy valószínűség szerint a magyarokról szóló hírek 9. századi követjelentésekbol származnak (Kapi- tánffy István elmélete), a korábbi kutatás a 10. század közepén Bizáncban járt magyar előkelők- től származtatta ezeket (ld. utoljára pl. Kristó Gyulát). Egyes hírek (Árpádok családtagjai) persze bizonyosan 10. század közepiek. Ma már nem tartjuk a császárt szerzőnek, egy munkaközösség vethette papírra, az arab hódítások és a képrombolás után a bizánci udvar számos területen összegyűjti a megmaradt kulturális emlékeket, ennek egyik darabja a DAI (Itália, Balkán, Kelet-európai steppe, Kaukázus népeinek számbavétele). Történetként van leírva, nem mint történelmi adatok felsorolása. Ihor Sev- csenko és Bollók Ádám közvetíti az új nyugat-európai kutatásokat a magyar felé! 38—40. fejezet magyar vonatkozású: Levedi, Árpád (Álmos nem!, torzítás), Levedia, Etelköz, kazár kapcsolatok, kavar csatlakozás, kétnyelvűség, törzsnevek, besenyő háborúk. Legfontosabb kút- fője a magyar őstörténetnek. VII. BÍBORBANSZÜLETETT KONSTANTIN: A BIRODALOM KORMÁNYZÁSÁRÓL (KÉT JELLEMZŐ RÉSZLET) 38. fej. A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Le- vedíának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívták. Ezen a helyen, az imént említett Levedíában folyik a Chidmasz folyó, melyet Chingilúsznak is neveznek. De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak nevezték. A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán, vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott  6 feleségül a türkök első vajdájának, akit Levedinek neveztek, vitézségének nagy híre és nemzetsége fénye miatt, hogy tőle gyermeket szüljön, de a sors úgy akarta, hogy az a Levedi nem nemzett azzal a kazár nővel gyermeket. A besenyők pedig, akiket korábban kangarnak neveztek (ugyanis ez a kangar név náluk a nemes származás és vitézség értelmében volt hasz- nálatos), ezek hát a kazárok ellen háborút indítván és legyőzetvén, kénytelenek voltak saját földjüket elhagyni és a türkö- kére letelepedni. Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik. Kevés idő múltával az a kagán, Kazária fejedelme üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá első vajdájukat, Levedit. Levedi tehát megérkezvén Kazária kagánjához, tudakolta, hogy mi okból hívatta őt magához. A kagán azt mondta neki, hogy: “Azért hívattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy, és a türkök közt az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak.” Ő pedig válaszolva a kagánnak, azt mondta, hogy: “Nagyra veszem irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom neked, minthogy azonban nincs elég erőm ehhez a tisztséghez, nem fogadhatok szót neked, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár az az Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább fejedelem, aki rendelkezésetekre áll.” Megtetszett annak a kagánnak ez a beszéd, és embereit vele adván, a türkökhöz küldte őket, és ezek megbeszélték ezt a türkökkel, a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos, minthogy tekintélye- sebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért, és rátermett volt erre a tiszt- ségre, és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették. Ez előtt az Árpád előtt a türkök- nek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkía fejedelme. 15 40. fej. … letelepedtek arra a földre, amelyen most laknak. Ezen a helyen vannak bizonyos régi emlékek: az első, ahol Turkía kezdődik, Trajánusz császár hídja, azután még háromnapi útra ettől a hídtól Belgrád, amelyben a szent Nagy Konstantín császár tornya is van, és ismét a folyó visszakanyarodásánál van az úgynevezett Szirmium, Belgrádtól kétnapi útra, és azokon túl a kereszteletlen Nagy Moravia, melyet a türkök megsemmisítettek, s amelyen előbb Szvatopluk uralkodott. Ezek az Isztrosz folyó menti emlékek és elnevezések, ami pedig ezektől felfelé esik, ahol Turkía egész szálláste- rülete van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Temes, második folyó a Tútisz, harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza. A türkök közelében vannak keleti oldalon a bolgárok, ahol őket az Isztrosz folyó választja el, amelyet Dunának is neveznek, észak felé a besenyők, nyugatabbra a frankok, dél felé pedig a horvátok. A türköknek ez a nyolc törzse nem engedelmeskedik a maga fejedelmeinek, de meg- egyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak. Első fejük az Árpád nemzetségéből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek; de van fejedelme minden törzsnek is. Tudnivaló, hogy a jila és a karcha nem tulajdonnév, hanem méltóság. 15 Elképzelhető, hogy 9. századi követjelentés alapján készült  7 Tudnivaló, hogy Árpád, Turkia nagy fejedelme négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut, másodiknak Jeleget, harma- diknak Jutocsát, negyediknek Zoltánt. Tudnivaló, hogy Árpád első fia, Tarkacsu nemzette fiát, Tevelit, a második fiú, Jeleg nemzette fiát, Ezeleget, a harmadik fiú, Jutocsa nemzette fiát, Falicsit, a mostani fejedelmet, a negyedik fiú Zoltán nemzette fiát, Taksonyt. Tudnivaló, hogy Árpád fiai mind meghaltak, de unokái, Fali, Tasi és Taksony életben vannak. Tudnivaló, hogy Teveli meghalt, és az ő fia barátunk, Termacsu, aki a minap jött fel Bulcsúval, Turkia harmadik fejedelmével és karchájával. Tudnivaló, hogy Bulcsú, a karcha, Kalinak, a karchának a fia, és hogy a Kali tulajdonnév, a karcha méltóság, vala- mint a jila is, amely nagyobb a karchánál.16 Korábbi mű: VI. (Bölcs) Leó Taktika című hadtudományi műve. A Maurikios-féle Stratégikon átvétele, kibővítése. Sokat ír a magyarokról, sokat is tudhat róluk, hiszen ő bérli fel őket 894-ben a bol- gárok kiűzésére. E mű célja is a megmaradt ismeretek mentése. György barát krónikájának folytatása: Georgius monachus Continuatus. Teophanés-féle Világkró- nika folytatása. Honfoglalással, illetve egész korai említésekkel (830-as évek!) kapcsolatos in- formációk. Ioannés Skylitzés: Synopsis historion. Ez már 11. századi forrás. Beszámol a 10. század közepéről a tiszántúli vagy erdélyi gyula fejedelem (törzsfő) és Bulcsú bizánci látogatásairól. Az előbbi térí- tőpüspököt is vitt magával (Hierotheost). A bizánci térítést egy szláv kútfő is megerősíti. Thoroczkay Gábor 16 Bizonyosan 10. század közepi, a DAI elkészítésével közel egy időben keletkezett híranyag III. magyar őstörténet és honfoglalás-kor írott forrásai 2. (Szláv és latin források) SZLÁV FORRÁSOK Ószláv nyelven íródnak. Pannóniai legendák: A morvákat megtérítő, a szláv írásbeliséget és liturgiát megteremtő Cirill-Kons- tantinról és Metódról szólnak. Metód a Száva-menti Sirmium érseke, de valójában az északi Morva államban, ill. a Karoling Pannóniában tevékenykedett. Cirill a Krímben, Metód pedig ta- lán az Al-Dunánál találkozik magyarokkal, Metód egyenesen a magyarok fejével. Óorosz Évkönyv = Poveszty Vremmenyih Let (PVL, „Régmúlt idők krónikája) = Nyesztor-krónika: az óorosz állam (a Kijevi Rusz) reprezentatív krónikája, a 12. század elején keletkezik, szövegét a filológia rekonstruálni tudta (Sahmatov orosz tudós munkásságának köszönhetően), a mű (Ár- pád-kori magyar vonatkozású híreket tartalmazó) folytatásai: Kijevi Évk., Halics-volhíniai Évk.,. A PVL nomádként (mint a polovecek = kunok) írja le a magyarokat, Olma udvarházát említi Ki- jevben, aki viszont az újabb kutatások szerint nem azonosítható Álmos fejedelemmel, fehér és fekete magyarok szerepeltetése. A magyarok Kijev melletti elvonulása egy a steppevidéket el- kerülő vándorlás lehetőségét veti fel. Óorosz forrás még: Elbeszélés a latinokról, megemlékezik a Kárpát-medencei bizánci térítésről és annak leállásáról (vö. a bizánci Ioannés Skylitzés tudósítását). LATIN KÚTFŐANYAG A középkori történetírás műfajai: a) Évkönyv (annales): évek szerint haladó, általában rövid bejegyzések, döntően bencés apátságok- ban, társaskáptalanokban, olykor püspöki székhelyeken vezetik őket, elbeszélésük helyi törté- nések és „világpolitikai” események furcsa keveréke is lehet, Nyugat-Európában, de régiónkban is nagyon elterjedt, magyar vonatkozású fontos német évkönyv: altaichi annales. b) Krónika (chronicon): szintén az időrendet előnyben részesítő alkotás, az antik világkrónika utóda, világhírű a 12. századi Freisingi Ottó világkrónikája vagy a korábbi, magyar államalapítás-kori Merseburgi Thietmar krónikája, mindkettő német püspök.  2 c) Gesta: általában egy uralkodócsalád vagy nép történetének leírása, az időrend már kevésbé fontos, kerek történet, alfajai a regényes gesta (ez számos fiktív, kitalált eseményt tálal), ill. a kortör- téneti gesta (amely rokon a memoárral, az emlékirattal), neves gesta például Gall Névtelennek a korai lengyel történelmet tárgyaló műve, híres regényes gesták William of Malmesbury vagy Geoffrey of Monmouth angol szerzők munkái. Kortörténeti gesta Rogerius munkája a tatárjá- rásról. d) Világi életrajz (biográfia): egy-egy kiemelkedő személy életírása, leghíresebb Einhard műve Nagy Károly frank császárról. A magyar történetírás mindenkori Európára figyelését bizonyítja, hogy minden műfaj képviselteti ma- gát nálunk a középkorban, igaz, olykor meghökkentő jelenségekkel szembesülünk (pl. az év- könyvirodalom rendkívüli szegényességével). Nyugati kútfők Évkönyvek: Szent Bertin Évkönyv: első nyugati forrás, amely magyarokat említ 862-ből. Fuldai Év- könyv: 880—890-es évek leírása. Nagyobb Salzburgi Évkönyv: fontos híre a kavar—magyar kö- zös kalandozás, viszont az eseményt 881-ről át kell keltezni 891-re, napfogyatkozási adatok alapján (Szántó Richárd mutatta ki). Említendő még: Sváb évkönyv. Krónikák: Regino német apát műve, „évkönyvszerű krónika”, 889-nél sorolja fel a honfoglalás ese- ményeit, akár akkor történtek, akár nem (minderre Györffy Gy. jött rá), antik toposzok a hon- foglalás magyarázatánál, de a nyugati kútfők közül említi egyedül a besenyőket, akiknek a je- lenléte a 890-es évek közepi magyar történelemben így kétségtelen hitelűvé válik. Egy humanista alkotás is említésre érdemes: Aventinus (Johannes Turmair), bajor humanista, a ba- jor hercegek udvari történetírója, saját forrásgyűjtésen alapuló történeti munka. Mátyás és a Jagelló királyok kortársa, a 907-i pozsonyi ütközet leírása, nem teljesen pontos adatok, de az alapinformációk hitelesek. A Kárpát-medence a magyar honfoglalás előtt: 567-től 806-ig az összes forrást (görög, latin) össze- gyűjtötték, ez az avar történelem forrásgyűjteménye (Szádeczky-Kardoss S.), utána csak a gö- rög források vannak meg (Olajos Teréz), az avar továbbélésre fontosak. Morvákra ld. a német évkönyveket, szintén a morvákra, de a Karoling Pannóniára is pedig a 870 körül keletkezett Ba- jorok és karantánok megtérését (Conversio Bagoariorum et Carinthinorum), e munkának is van friss magyar fordítása és modern szakirodalma (Nótári Tamás).  3 Magyar kútfők A 14. századi krónikaszerkesztés/krónikakompozíció. A Képes Krónika csak a bővebb szövegvariáns egyik képviselője, mégis gyakran így emlegetik. Két szövegcsalád: Budai krónika (5 kódex és ősnyomtatvány) -család, Képes krónika-család (szintén 5 kódex). Az Anjou-korra keltezendők: eltéréseik: Budai krónikacsalád szövegei: Károly Róbert idejéből, (egy értelmezés szerint) más bibliai eredetet tulajdonít a magyarságnak, jóval rövidebb a Képes Krónika-szövegeknél, 14. sz. eleji. Képes krónika-család szövegei: Kálti Márk (valószínűleg ő állította össze, egyházi közép- rétegbeli, őrkanonok Fehérvárott), Nagy Lajos kori, bővebb 11—12. századbeli szövegeket tart fenn többszörös feldolgozásban, átszerkesztve, lerövidítve. A magyar krónikaszerkesztmény előzményei: Ősgesta → 11—12. századi folytatások → Kristó Gyula által feltételezett „átszerkesztés” (1192—1240) → Ákos mester (1270-es évek eleje) → Budai minorita krónika (1330-as évek). De csak a 14. századi szövegek maradtak fenn, a többi felol- dódott ennek szövegében. Fontos magyar őstörténeti információk: Szkítia leírása irodalmi minták alapján, sasok (besék = bese- nyők) támadása, Álmos halála vagy megölése, vezérnévsor (Anonymusnál is szerepel majd egy ettől eltérő változat), fehérló-monda (morvákkal való kapcsolat emléke), Botond-monda stb. Krónika és gesta keveréke (ld. a 11. század második felének leírását, ami lovagi gestának is mi- nősíthető). A krónikák egymáshoz való viszonya Györffy György szerint (1993)  4 Anonymus Gesta Hungarorum-a. Önállóan maradt fent egy 13. század közepi kéziratban. A mű kel- tezése: 1210 körüli, de valamivel tágabb datálás is elképzelhető. A szerző: „mesternek mondott P., egykoron a jó emlékű Béla király egykoron jegyzője”. A király: III. Béla. Érvek mellette (a szerző külföldi tanultsága, bolgárok, vlachok, kunok említése, a szerző Bizánc-fóbiája stb.). A többi Bélát szépen lassan kizárta a kutatás. Szerzőjelöltek, legvalószí- nűbb a szóba kerültek közül Pál erdélyi püspök és Péter győri püspök, de végső soron az is elképzelhető, hogy nem P. dictus magister-t, hanem Predictus magister-t kell olvasni, ez „előbb említett mester”-t jelent, tehát nem P. kezdőbetűs a szerző. Műfaja: regényes geszta, munkamódszere (helynév — személynév — cselekmény korrelációja, ma- gyarán: mivel nem sokat tudott a valós honfoglalásról, helynévből életre keltett ellenséges ve- zéreket győznek le Árpád honfoglalói a helynév közelében, gyakori a szomszédos népek „bete- lepítése” a Kárpát-medencébe, hogy legyen ellenfelük a magyaroknak. Erre jó példa Zobor cseh vezér és Gelou „vlach” [román] vezér), hiteles elemek: Álmos szerepeltetése, vérszerződés, Hetumoger-elnevezés (ő a hét vezérre használja, valójában a törzsszövetség neve lehetett), északi őshaza, kun vezérek csatlakozása a kavar csatlakozás emléke stb. Ismeri az addig kelet- kezett magyar krónikairodalmat, és majd őt is ismerik (pl. Kézai Simon). Kulcsregény az Aranybulla előtti évtizedek főrangú nemzetségeihez, de a kulcs ma már nem isme- retes. Anonymus Gesta Hungarorumának első lapja, a nevezetes P iniciáléval (13. század közepe)  5 Kézai Simon. 1282—1285 között írt Gesta Hungarorum. Ez a mű is önállóan maradt fent, de a kó- dexe elveszett a 18. század végén. Hun-magyar történet a bevezetője, ennek hátteréről egy másik előadásban esik még szó, majd egy lerövidített magyar történet következik, függeléke pedig társadalomtörténeti fejtegetések (szolganépek eredete). Kézai nem egyházi középréteg-beli, hanem szolgaszármazású udvari pap, a hun-történet pedig bekerül a bővebb krónikákba. Ez is gesta és krónika keveréke. Érdemes még megjegyezni, hogy a középkori magyar krónikairodalom csúcspontja a humanista iro- dalmi alkotások megszületése előtt Thuróczy János Chronica Hungarorum-a Mátyás király ide- jéből, amely magába foglalja a 14. századi szerkesztést is. Ennek kutatásához rendelkezésre áll nemcsak egy kritikai latin szövegkiadás (ez a többi kútfőnél is létezik), hanem egy latin nyelvű kommentár is, amely lényegében minden egyes személyhez, fogalomhoz, forráshoz részletes magyarázatot fűz. E munkát az 1970-es években fejezte be Mályusz Elemér és Kristó Gyula (1989-ben jelent meg). Ez a kétkötetes mű a magyar középkorkutatás egyik csúcstelje- sítménye. Thuróczy János krónikájának kritikai szövegkiadása és kétrészes kommentárja (1985—1988) Thoroczkay Gábor IV. A magyar őstörténet nyelvészeti vonatkozásai (uráli eredet, török, iráni és szláv hatások) NYELVROKONSÁG Magyar nyelv eredetének felkutatása: 16–18. századi utazók már utalnak a magyar nyelv északi (finnugor) rokonságára. Első összefoglalások, a modern történeti nyelvészet előfutárai: Sajnovics János: Demonstratio (Bemutatása annak, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz) 1770-ből; Gyarmathi Sámuel: Affinitas (Rokonság a finn nyelvekkel) 1779-ből. A finnugor nyelvrokonság tana nem elmélet, hanem tudományosan igazolt módszer/metódus. Mindez tör- téneti és nyelvészeti módon lett igazolva. A évszázadok alatt a történeti nyelvtudomány végezte el a teljes kibontást. Nyelvrokonság kritériumai: Szókincsbeli egyezés (névmások, testrészek, számnevek). Közös ősi eredetű szavak (azonos/hasonló jelentésűek) rendszerszerű és szabályszerű hangmegfele- lése. Alaktani elemeknél (jeleknél, képzőknél, ragoknál) rendszerszerű és szabályszerű hangmegfelelések. Mondattani egybeesések. Ha mindez igaz, akkor áll fenn a nyelvrokonság, és mindez a magyar nyelv esetében egyedül az uráli nyel- vekkel áll fent. Uráli őshaza-elméletek (uráli = finnugor + szamojéd): Legvalószínűbb a nyugat-szibériai (Hajdú Péter későbbi elmélete: északon átért az Urál európai oldalára is, Gyóni Gábor képviseli legújabban), de vannak más elméletek is. A „hagyományos vagy klasszikus” ős- haza elmélet: közös uráli eredetű állat- és növénynevek alapján dolgozták ki (méz, méh, sün, sül), en- nek megfelelően az Urál európai oldalára helyezték (pl. N. Sebestyén Irén, ill. Hajdú Péter korábbi elmélete). Nagy területre vonatkozó feltevések: Baltikummal is számolnak, vagy Skandináviával (László Gyula, Kalevi Wiik). Pusztay János sokat vitatott tétele: az észak-eurázsiai nyelvi övezetben láncszerűen elhelyezkedő, egymással kapcsolatban állt alapnyelvek létezésével kell számolnunk. Az őshaza-lánc a Baltikumtól Nyugat-Szibé- riáig tartott. Ezt az elméleti konstrukciót véleménye szerint a régészeti leletek is bizonyítják. Az Észak- eurázsiai nyelvi övezetet négy tömb alkotta: 1) balti finnek, 2) permiek, marik, 3) ugorok, mordvinok, szamojédok, 4) további paleoszibériaiak. E négy tömbből az első kettő alkotta a tulajdonképpeni  2 finnugor nyelveket, míg a harmadik és a negyedik a paleoszibériai nyelveket. A negyedik tömb (további paleoszibériaiak) kiválásával a másik három tömb létrehozott egy új nyelvi egységet, ez volt az uráli alapnyelv. Ezen a tömbön belül további nyelvi és kulturális átrendeződések mentek végbe, például a mordvin közeledett a balti finn nyelvekhez. Az alapnyelvet megelőző korábbi nyelvi tömbök egyedi vonásai a mai napig megfigyelhetők az uráli nyelvekben. Uráli nyelvek rokonsága (néhány példa): Azon ősi szavainkban, ahol ősi *k mássalhangzó volt, a mai magyar nyelvben k következik, ha magas, h ha mély magánhangzó követi (kala – finn, hal – magyar). (A * a nyelvészek által kikövetkeztetett alak!) Az ősi *p helyén a magyarban f vagy b áll (*pilwe – finnugor, felhő – magyar). Uráli ugor/finnugor szóban két magánhangzó között *t van, a magyarban mindig z a folytatója, (ház – ma- gyar, *kota – finnugor; ill. kéz – magyar, *käte – finnugor). Mássalhangzótorlódás feloldása minden finnugor nyelvben: schola – iskola, kristu – kereszt (finn – risti). Ősi képzők, jelek (szám, idő, mód), suffixumok. Pl. az uráli alapnyelvben a középfok jele *mp, a magyarban: idősb–idősebb, a finnben: mp (isompi, jelentése: nagyobb). Finnugor nyelvek kialakulása: A nyelvek rokonsága nem jelenti a rokonnyelveket beszélő népek antropológiai rokonságát is, de a védekező alapállást szerintem fel kell adni a magyar őstörténet professzionális kutatóinak, ugyanis a nyelv fenn- maradásához folyamatosan létező, tömeges beszélőknek kellett lenniük! Az ősnyelvek: törzsi nyelvek érintkezése és végül összeolvadása során keletkeztek. Fontos még: areális (területi) kapcsolatok. Nyelvi szövetségek, kontaktusokon alapulnak, területi közelségből adódnak. Belső változások, földrajzi változások során nyelvcsoportok (ugor, permi, finnségi) és leánynyelvek keletkeztek. Uráli nyelvek be- szélői eredetileg europidok voltak (később keveredtek mongoloid rasszokkal). A már említett nyelvé- szeti paleontológia (ld. pl. pollenkutatás) hasznos a nyelvrokonság vizsgálatában. A növénykutatás biztosabb, mint az eurázsiai állatfaunáé. Uráli alapnyelv szétválik: finnugor és szamojéd alapnyelvekre, Kr. e. 6—4 ezer éve; finnugor alapnyelv osz- tódik finn-permi és ugor nyelvekre, Kr. e. 3—4 ezer éve; az ugor pedig feloszlik magyar és obi-ugor ágakra (hantik/osztjákok és manysik/vogulok). Ez utóbbi változás Kr. e. 1000—500 között következik be. A magyar nyelvben kb. 650 uráli eredetű szó van. TÖRÖK, IRÁNI, SZLÁV NYELVI HATÁS a) Török és iráni  3 A török nyelveket két csoportba osztjuk (köztörök vagy z-török, ilyen a mai Törökországban beszélt nyelv, vagy csuvasos (régen bolgár-török) avagy r-török nyelvek, ezek jórészt kihaltak, egyetlen képviselőjük a mai csuvas nyelv. Fontos megjegyezni: öküz – ökür = ökör. Tehát a magyar az r-török nyelvből vette át. Róna-Tas András és Berta Árpád a magyar nyelv török jövevényszavaiból próbáltak következtetni a szavakat átadó török nyelv jellemző vonásaira (leginkább a mássalhangzó- és magánhangzórendszerére). Ezt a magyar nyelv török jövevényszavaiból rekonstruált nyelvet nyugati ótöröknek nevezték el. Róna-Tas szerint a magyarok a Don és a Kubán (Kubany) folyók vidékén találkozhattak ezzel a nyelvvel, és így készen is áll a déli magyar őshaza tétele (ez egyébként már a 20. század eleje óta jelen van a kutatás- ban). Róna-Tas András szerint ez a terület volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal (iráni nyelvűek), amely népeknek bizonyosan találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. A magyarok előbb a bulgárokkal (7—8. század) voltak kapcsolatban, majd később a kazárokkal (9. század) is, végül a nyugati ótörök nyelvi hatás harmadik fázisában más török nyelvű népekkel is (itt gondoljunk például a csatla- kozott kavarokra). Fontos, hogy az elmúlt évtizedekben bebizonyosodott, hogy a kazár is r-török nyelv! Déli őshaza-elmélet térképen (Róna-Tas András) Róna-Tas nézeteivel szemben áll az északi (baskíriai) őshaza feltételezése. A török–magyar nyelvi érintkezés valószínűleg a mai Baskíria területén, a Dél-Urál vidékén kezdődött, és a magyar vándorlás közben  4 folyamatosan zajlott. Az úton lévő kétnyelvű népességhez később is kapcsolódtak török nyelvű csopor- tok (emlékszünk: a nyugati ótörök hatás három hullámban érkezett). Frissen nyilatkozott meg a török-magyar nyelvrokonság kérdésében Sándor Klára szegedi nyelvészprofesz- szor. Kiemelte a korábbi alaptételeket: több száz éves nyelvi hatással kell számolnunk, döntően egy csuvasos (tehát r-török) nyelv az átadó, a legvalószínűbb módon a kazárok. A professzornő szerint a kitől? Hol? Mikor? kérdése továbbra is megoldatlan. Ugyanis a legfrissebb őstörténeti kutatásokat is tekintetbe véve nem teljesülhet egyszerre a többszáz éves nyelvi kontaktus, a déli (Kaukázus előteré- ben történő) nyelvi átvétel és a Magna Hungariaból, tehát északról való 9. század eleji elindulása a magyarságnak. Megoldási javaslatként felhozza: lehet, hogy egy sem nem z-török, sem nem r-török nyelv volt a fő átadó a nyelvi kontaktusok során. Valószínűsíti a hatás intenzitása miatt a kétnyelvűsé- get, amelyhez pár évtized állhatott rendelkezésre, amely ezek szerint elegendő is volt a nagyfokú nyelvi befolyásra. És hangsúlyozza azt a korábban nem igazán kiemelt jelenséget, hogy mind a magyar nyelv alaktanában, mind a mondattanában (pl. igeneves alárendelés) is megfigyelhető török nyelvből való kölcsönzés. Az átadók kik lehettek? Avarok? Dunai bolgárok? Tehát már a Kárpát-medencében történt mindez? Sándor Klára itt csak felvetette a problémákat. De hangsúlyozta: a brutális nyelvi hatás egy török nyelvű népesség domináns hatását mutatja egy ideig a magyarságra. A vándorló magyarság a Dnyeper mellékén a kazár fennhatóság alatt élő alánok közvetlen szomszédságában telepedett le. Ez azonban nem az első érintkezés volt a magyarok és egy iráni nyelvű népesség között. A régészeti leletek tanúsága szerint a magyarság a szamarai kanyarulatnál jutott ki a Volga partjára. Miután átkelt a Volgán, a túlparton élő burtaszok területén vonult tovább. A burtasz népnév iráni ere- detű, Isztahrí arab történetíró szerint a burtaszok nyelve eltér a kazárok és a bulgárok nyelvétől. Felte- hetőleg valamilyen iráni típusú nyelvet beszéltek, ez volt az első ilyen kontaktus a magyar nyelvben (Klima László elképzelése).  5 Északi őshaza-elmélet térképen (Türk Attila) Közel 400 török jövevényszó van a magyarban (kb. 350 bizonyosan, kb. 50 még tovább vizsgálandó): a) test- részek: gyomor, kar; b) családi viszonyok: iker, kölyök; c) melléknevek: apró, kék, sárga; d) államigaz- gatás: törvény, tanú; e) teljes írásbeliség: ír, betű, szám; f) lakóhely: sátor, szék; g) természet: tenger, szél, bölény, túzok, kőris; h) gazdálkodás (halászat, vadászat): ól, karám, ökör, disznó, búza, árpa, eke, arat, sólyom; i) hitvilág: bűbáj, bájol, egy-ügy (jelentése: szent, egyház = szentház). Iráni jövevényszavak: a) korábbi: nemez, szekér, tehén, hús; b) későbbi: asszony, híd, üveg, kincs, kert. b) Szláv Szláv hatás a honfoglalás előtt vitatott, esetleg: halom, lengyel, varsa, tanya, szlávok régi megnevezése: tótok (régi balti nép neve). Honfoglalás után a legújabb kutatások szerint (Zoltán András) kétféle szláv nyelvjárás befolyása érzékel- hető, az egyik dunántúli, mai szlovénhez hasonlítható (pannóniai szláv nyelv), a másik bolgár-szláv. (Paradoxon: történetileg nagyon nehezen foghatók meg a bolgárok az avarok utáni Kárpát-meden- cében, lényegében mi, történészek, régészek mára „eltűntettük” őket, korábban pl. Kristó Gyula egy dél-erdélyi bolgár államalakulatot feltételezett Szent István koráig, ez volt Keán országa, mára viszont mindezt már elvetette a kutatás!). Megye (= határ), ragya (= folt) – a szlovénnel rokon szláv nyelvvál- tozatból átvett, mezsgye (a mai magyarban is lényegében „határ”-t jelent), rozsda (ez is lényegében  6 „folt”-ot jelent!) – a bolgár-szlávból átvett, de itt két azonos szláv eredetű szó két eltérő dialektusból való átvételéről van szó! Nagyjából 12–13% a magyar nyelvben a szláv jövevényszó! Feltűnő az államigazgatás, ill. a keresztény vallás terminológiájánál a befolyás: ispán, király, megye, udvarnok, pap, szent, esperes, bérmál, kereszt. MAGYAR NÉPNÉV EREDETE Az első fele magy- a manys-, mancs- szóból ered. Ez az ugor manysi népnévre megy vissza. Az etnoním (nép- név) valószínűleg indoeurópai, iráni eredetű, és „ember”-t jelenthet, de felmerült, hogy az ugor ere- detű „beszélni” igével áll kapcsolatban. Az -ar finnugor vagy török eredetű. Első esetben „férj, ember” lehet a jelentése. De Róna-Tas András egy magy népesség + egy er népesség összeolvadásával számolt, ebből keletkezhetett a népnév. Muszlim kútfők már ismerik a magyar népnevet a 9. században. MAGYAROKRA HASZNÁLT MÁS NÉPNEVEK Türk: Bizáncban, de az arabban is feltűnik. Korábbi népekre való reminiszcencia (emlékezés) lehet a hátteré- ben. Baskír: az északi őshazával kapcsolatos, máig nem fejtették meg hitelt érdemlően. A legérdeke- sebb a magyarság ma általánosan használt idegen neveinek eredete (Vengr, Hungarian, Ungar, Hong- roise stb.), ami egyértelműen a bolgár-törökök onogur nevéből deriválódik. Teljes kétséget kizáró ma- gyarázata nincsen, az onogurok a 7. századtól jelen vannak a Kárpát-medencében (késő avarok), vagy az ő nevüket vitték át ránk, vagy ők is magyarok voltak (De vigyázat: ekkor pedig a kettős honfoglalás elfogadásánál járunk!). Thoroczkay Gábor V. A magyar őstörténet régészeti vonatkozásai, valamint a magyar őstörténeti kutatás és a természettudományok KUTATÁSTÖRTÉNET Első honfoglalás-kori leleteket 1834-ben találják Ladánybenén (Bene vitéz), megmaradásuk Jankovich Miklós polihisz- tornak köszönhető. A második lelet már abszolutizmus-kori (Vereb), feldolgozója Érdy János. A kiegyezés után lassan professzinalizálódó régészeti kutatások, a legjelentősebb alak Hampel József, csoportosítja a síranyagot (A csoport: gazdag mellékletes sírok = magyarok, B csoport: nagy sírszámú, szegényes temetők anyaga = szlávok, ez utóbbi az ún. Bijelo Brdó-i kultúra vagy műveltség). Horthy-korszak: Fettich Nándor (képzett ötvös is, szerencsétlen, rosszemlékű 1942/1943-as utazás a németek meg- szállta Ukrajnába, László Gyula az útitárs). 1945 utáni időszak: Fehér Géza (bolgár—magyar régészeti kapcsolatok), László Gyula (néprajzi párhuzamok, már a há- ború előtt jelentős munkásság, később a kettős honfoglalás elméletének kidolgozása, évtizedekig ő a budapesti régészeti tanszék professzora), Szőke Béla (a fia is régész: Szőke Béla Miklós, a Karoling Pannónia kutatója, az apa legjelentősebb eredménye: a Hampel B-t a magyar köznép hagyatékának határozza meg, hatása máig jelen- tős), Dienes István (egy-egy tárgytípus keleti analógiákat és néprajzi párhuzamokat is bemutató mintaszerű fel- dolgozása, vagy régészeti leletek máig ható regionális feldolgozása), Fodor István (orosz-szovjet kapcsolatok, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója), Bóna István (a korszak legjelentősebb népvándorlás-koros régésze, ő is pesti professzor, munkássága az államalapítás korára is kiterjed). 1989—1990 után: régészek—Kristó Gyula-vita (a honfoglaló magyarság életmódja — nomád vagy félnomád — körül zajlik, a Szőke Béla-féle kategorizálást tagadja Kristó), Révész László (a rendkívül gazdag karosi temetők feltárása, Dunától K-re fekvő régészeti emlékanyag monumentális elemzése), Gáll Erwin (Erdély), Langó Péter (a 2000-es évek elején megírja a honfoglalás-kori magyar régészet tudománytörténetét), Bollók Ádám (ornamentika, törté- neti kérdésekhez is jól ért), Türk Attila (oroszországi, ukrajnai régészeti kapcsolatok újrafelvétele). FONTOSABB MAGYAR VONATKOZÁSÚ RÉGÉSZETI KULTÚRÁK Andronovói kultúra: bronzkori kultúra, e műveltség északi peremének részei lehettek a Nyugat-Szibériában élő proto- magyarok (Gyóni Gábor).  2 Szargatkai kultúra: a proto-magyar néppel kapcsolatot tartó népesség lehet még mindig az Uraltól keletre, a Kr. e. 500— Kr. u. 4. században. Kusnarenkovói és Karajakupovói kultúra: a Dél-Urál két magyargyanús régészeti műveltsége a Kr. u. 6—9. században. Baskír régészek szerint a baskírok ősei (a baskír‒magyar kapcsolatok kérdése azonban máig tisztázatlan). Legújabban figyelembe vett régészeti műveltségek: Potcsevasi kultúra: Uráltól keletre élő magyar őshaza népessége sejthető bennük. Rokon a kusnarenkovói műveltség- gel. Szrotszki kultúra: a szibériai Ob folyó vidékén elterülő, Kr. u. 8–9. századi, altaji eedetű lovasnomád népesség. Szerepük lehet a magyarság török kapcsolatainál, a nyelvi kapcsolatokban. Elképzelhető, hogy a kimekek népe sejthető mögöttük.  3 Szaltovo-majackajai (korábbi magyar nyelvű szakirodalomban: Szaltovo-majaki, vagy Szaltovói) kultúra (a szláv nevek átírásának szabályzata alapján oroszból átírva helyesen: Szaltov‒majaki kultúra, ukránból: Szaltiv‒majaki, ugyan- akkor a szabályzat szerint a helytelenül átírt, de meggyökeresedett alakok tovább használhatók, így pl. a Szaltovói kultúra is, a névadó település neve Verhnyij Szaltov, a Szaltovo szó végén lévő ’o’ csak egy töltelékhang, azért került oda, hogy a ’Szaltovo-majackaja kultúra’ orosz földrajzi névben a Szaltovhoz lehessen illeszteni a következő elemet, a majackaja melléknév, a Majaki főnévből lett képezve, a magyar átírásban a főnévi alakot kell használni): A dél-orosz-, dél-ukrán steppe azon régészeti műveltsége, amelyet korábban a kazár kaganátus egységes régé- szeti kultúrájának tartottak, és amelybe a Kr. u. 8—9. században a magyarok is beletartozhattak. Ma már nem tekintik egységes kultúrának, hanem a régészeti kultúránál nagyobb „kulturális-történeti egység”-nek, ld. Türk Attila munkásságát. Ma már kevéssé kapcsolják össze a vándorló magyarsággal. Szubotci-horizont: A Dnyeper- és a Dnyeszter-menti magyar leletek, a 9. század középső időszakára, végére keltezhe- tőek, vannak párhuzamai mind a Dél-Urálban (magyar őshaza), mind a Kárpát-medencében. Fontos kutatója: Olekszij (Alekszej) Komar. Bijelo Brdo-i kultúra: Ez már Kárpát-medencei régészeti műveltség, lényegében azonos a Hampel B csoporttal, a nagy sírszámú, szegényes mellékletű 10. századi temetőket sorolták ide, amelyeket szlávnak (Hampel József),  4 egyszerre szlávnak és a magyar köznép sírjainak (Kristó Gyula), ill. kizárólag a magyar köznép hagyatékának (Szőke Béla) határoztak meg. A magyar vándorlás menete a legfrissebb kutatások szerint tehát: Nyugat-szibériai magyar őshaza --> Urál nyugati oldalán (tehát már Európában egy baskíriai (Magna Hungaria) vagy rögtön középső Volga-vidéki szál- lásterület (Levedia?), a Julianus által a 13. században megtalált magyarok keletre húzódnak az Alsó-Káma folyó mentén --> Dnyeper-Dnyeszter-régió, Szubbotci-horizon, eléri a Fekete-tengert is (Etelköz), utolsó évtizedekben már Kárpát-me- dencei katonai jelenlét. Az egész vándorlás a honfoglalástól visszaszámolva 120–130 évet vehetett igénybe! KELTEZÉSI MÓDSZEREK Természettudományos keltezési módszerek (Róna-Tas András nyomán). Az abszolút kormeghatározó módszerek kö- zött első helyet foglalnak el a radioaktív bomláson alapuló módszerek. Ezek lényege, hogy a radioaktív sugárzás nagy pontosággal mérhető, s ennek segítségével megállapítható, hogy bizonyos elemek mikor kerültek a régé- szeti leletbe. Legismertebb a szén 14-es izótópjáról elnevezett C14-es módszer. (Nem ad teljesen pontos évszá- mot!). Maga a metódus 20. század közepi, felfedezője 1960-ban Nobel-díjat kapott. A radioaktív C14 a szénnek a kozmikus sugárzás hatására keletkezett izótópja (izótóp = egy kémiai elemnek különböző tömegszámú atomfajtái lehetnek, ezek az izótópok), amelynek felezési ideje 5730 év. Ez annyit jelent, hogy az izótóp fele 5730 év alatt nitrogénné alakul át. Élő növények és állatok a levegő szén-dioxidjából veszik fel az izó- tópot. Ahogy az izótóp bekerül a növény vagy az állat szöveteibe, nincs többé közvetlenül kitéve a kozmikus su- gárzásnak, és csökkenni kezd, a felezési idővel felére, negyedére és így tovább esik vissza. Ha azután a növény vagy állat, esetleg annak része, pl. a bőre a földbe kerül, a benne levő szerves anyag C14 tartalmának es a mai szerves anyag C14 tartalmának összehasonlításából/arányából megfelelő módszerrel ki lehet mutatni, hogy mi- kor került az izótóp a szerves anyagba. Mivel a szerves anyagok életkora és a földbe kerülése szintén több-keve- sebb pontossággal megállapítható, meg lehet mondani, hogy mikori az a lelet, amelyet a régész vizsgál. A mód- szerhez megfelelő kritika is szükséges. Példák: Gnadendorfi fiatal magyar férfiharcos-sír, amelyet 10—11. század fordulójára, a Szent István-i államalapítás idejére datál a módszer, holott történetileg jóval, majd’ egy évszázaddal korábbinak tekinthető. A másik érde- kes példa már Árpád-kori, a 19. század végén megtalált kalocsai érseksír maradványai, a fenti természettudo- mányos vizsgálat állítólag 1030 körülinek határozta meg, jóllehet a sírmellékleteket (liturgikus tárgyakat) és az eltemetett érsek személyét is 12. századinak gondolták korábban! Teljesen más elven épül fel a fa évgyűrűit vizsgáló ún. dendrokronológiai módszer. Az évgyűrűk szélessége és színezete az adott év csapadék- és hőmérsékleti viszonyait tükrözi, ezért nincs két egyforma évgyűrű, s az egymás mel- letti évgyűrűk élesen elhatárolódnak egymástól. Ugyanakkor az azonos évek évgyűrűinek sajátosságai azono- sak. Az élő fáknál elkezdik felállítani az évgyűrű-sorozatot, majd ezekhez csatolják azokat a sorozatokat, amelyek  5 már kivágott fákról nyerhetők, de egy részük az élő fával egy időben élt. így visszafelé araszolva több ezer évig is el lehet jutni. Kontrollként szolgálhatnak például a többezer éves mammutfenyők vagy a szálkás fenyők. (Évre pontos datálást ad!) A dendrológia ma már mintegy 8000 évre képes bizonyos területeken megállapítani, hogy egy szerencsésen fennma- radt fadarabnak mi a pontos kora. A fa azonban viszonylag könnyen pusztuló anyag, ezért a régészeti leletekben ritkán van dendrológiailag elemezhető famaradvány. A klimatikus viszonyok tájanként eltérőek, erre is figyelni kell. Félrevezető lehet a másodlagosan felhasznált faanyag is, vagyis amikor mondjuk egy sírkamra faanyagát nem élőfából, hanem egy épület vagy egy akkor ismert másik sír faanyagából vett gerendákból készítették. Mindezek ellenére a dendrokronológiai módszer a régésznek jól használható kronológiát adhat. Régészeti keltezési módszerek a honfoglaláskori magyarságnál (Kristó Gyula nyomán). Pénzzel való keltezés: A ma- gyarok a nyugat-európai kalandozások során szerzett ezüstpénz java részét beolvasztották vagy velük temetkez- tek. Ez utóbbi pénzek terminus post quem-et (azaz valamely dátum utáni keltezést) adnak meg, de csak azt. A pénzek megszerzésük után akár évtizedekkel később is a sírokba kerülhettek! Keltezés horizontokkal és analógi- ákkal: A pénzzel való keltezés korlátozott számú alkalmazhatósága miatt a horizontokkal és analógiákkal való keltezés a leginkább elterjedt. Ez köztudott módon a pénzzel keltezett leletegyüttesek hasonló tárgyaira építke- zik, vagy ha nincsenek ilyenek, akkor olyan sírok vagy kincsek leleteire támaszkodik, melyek végső soron mégis- csak valahogy a pénzzel keltezett együttesekhez kapcsolhatók. Problémák: egyfelől legtöbb tárgytípus és díszítő- elem pontos életkorát nem ismerjük, a másik: hogy hogyan lehetséges eldönteni, hogy az adott sír esetében egy tárgy mellékelése a temetés időpontjában már vagy még nem volt divatban. A tárgyak készülési, használati és földbekerülési ideje között rendkívül komplex összefüggések lehetőségei állnak fönn. Vegyes érvelés: Ez abban áll, hogy amikor valaki egy tárgy, leletegyüttes stb. olyan régészeti és/vagy történeti értékelésébe fog, mint pél- dául a kor, az etnikum stb. meghatározása, akkor egy másik régészeti adat interpretációjára vagy valamilyen hi- potézisre, igen sokszor pedig történeti adatokra, körülményekre, rosszabb esetben: történeti elméletekre tá- maszkodik. Különböző nemű vagy kategóriájú dolgokat összevetni, -kapcsolni, -hasonlítani csak igen korlátozott feltételek mellett lehetséges. A régészet számára ez azt jelenti, hogy történeti adatok és régészeti tények vagy megfigyelések összekapcsolása kizárólag akkor kísérelhető meg, ha az utóbbinak abszolút kormeghatározása biz- tos alapon nyugszik, különben az a helyzet áll fönn, hogy egy bizonytalant egy bizonytalanul odakapcsolható adat- tal kívánunk értelmezni. Keltezés kiválasztott tárgytípussal: nem szorul magyarázatra, pl. a kétélű kardokból le- vont elmélet Géza fejedelem központosított államára (Bakay Kornél), amely történészként napjainkban nehezen képviselhető. Mindezek a régészeti keltezési bizonytalanságok a nomadizmus-vita során kerültek felszínre. Fontos a borsodi földvár teljes feltárása, az ottani élelmiszermaradványok (gabona!), de ezek is 10. század má- sodik felére perdöntőek. ANTROPOLÓGIA, ARCHEOGENETIKA, ARCHEOGENOMIKA STB. Embertan (antropológia): főleg testmagasság és koponyaméret-vizsgálatok: Bartucz Lajos, Lipták Pál stb. Éry Kinga el- különített a honfoglalók között egy dombvidéki, É-Mo-i csoportot, Kristó Gyula a kavarokat sejtette bennük.  6 Szerológia: vércsoportvizsgálat, magyar képviselője Lengyel Imre, ma már nincs relevanciája. Archeogenetika (Wenszky Nóra írása nyomán): Módszer: A gyermek genetikai állományát a szüleitől örökli — ezért hasonlítunk mindannyian mindkét szülőnkre. A legtöbb génből két darab van bennünk: egy anyai és egy apai eredetű. Vannak azonban olyan szakaszai a DNS-nek, amit csak egyik szülőnktől kapunk örökül. Az Y-kromoszó- mát — mely a hím nemi kromoszóma, és csak férfiakban lelhető fel — az apák örökítik fiaikra. Ez a nőkből hiány- zik. A mitokondriális DNS-t viszont mindannyian édesanyánktól kapjuk — ezt csak az anyák örökítik tovább mind- két nembeli gyermekeikre. Ezek a DNS-szakaszok tehát nem keverednek. Szinte változatlanul öröklődnek tovább — csupán a spontán génmódosulás, azaz mutáció változtatja meg őket. A mutáció azonban tovább öröklődik az összes leszármazottba. Tehát ha két férfi Y-kromoszómáján ugyanolyan típusú mutációcsoportok vannak, akkor az azt jelenti, hogy kettejüknek van egy közös ősapjuk. Ha egy új mutáció következik be az Y-kromoszómán — és az adott férfinak lesznek leszármazottai — akkor ez a mutáció a gyermekekben tovább él. Az ilyen, csak apánktól vagy csak anyánktól örökölt, jellemzően változatlanul továbbörökített génváltozatok együtte- sét haplotípusnak nevezzük. Ez a szó a haploid genotípus kifejezés két tagjának összevonásából keletkezett. A haplo- előtag görög eredetű, jelentése ’egyszeri, egyszerű, egyszeres’. Az elnevezést az motiválta, hogy a hap- lotípust olyan génváltozatok határozzák meg, amikből az adott egyedben csak egyetlen egy van, pár nélküliek. A jellemzően együtt öröklődő haplotípusok együttesét haplocsoportnak nevezik. Sőt, azokat az embercsoportokat is haplocsoportnak hívják, akiknek a génállományában ez a jellemző csoport fellelhető. Egy-egy haplocsoport te- hát tulajdonképpen egy nagy „család”: olyan emberek összessége, akiknek valaha közös ősanyja vagy közös ős- apja volt. Ennek az ősanyának vagy ősapának a szervezetében ment végbe az a génmódosulás, aminek nyoma minden egyes leszármazottjukban fellelhető. Az Y-kromoszóma által meghatározott haplocsoportokat az ábécé betűivel jelölik, A-tól T-ig. Az egyes csoportokon belül alcsoportokat is megkülönböztetnek, melyeket számokkal, ezek alcsoportjait pedig kisbetűkkel jelölik. Az R1b kód tehát az R csoport 1-es alcsoportjának b alosztályát jelöli. Újabb fogalom az archeogenomika. Ez nem csak a mitokondriális DNS-t és Y-kromoszómát vizsgálja, hanem a teljes DNS-állományt vizsgálja. Eredmények (Mende Balázs Gusztáv nyomán): Fontos kezdő megállapítás: antropológiai adatok bizonyítják, hogy a Kárpát-medencétől az Ural—Volga vonaláig élt egy főbb embertani karakterében homogénnek nevezhető (hosz- szú, keskeny koponyadimenziójú) alapnépesség, melynek gyökerei a morfometrikus összehasonlítások alapján az Alsó-Dnyeper—Krím és Don-könyök térségének vaskori alapnépességében keresendők, a Kr. e. első évezred közepéig visszavezethetően. A Kárpát-medence területét a Kr. u. első évezredben erről a területről, illetve ezen a területen keresztül több hullámban érte el jelentős számú népesség: szarmaták, hunok, hunkori keleti-germán és iráni népelemek, avarok, honfoglalók. Az elkülöníthető formai jellegzetességeket mutató csoportok azonban a teljes népességnek csak kisebb hányadát teszik ki. Azért csupán embertani megfontolásból semmi okunk azt  7 várni, hogy az avarok tömegei elkülönüljenek egy korábbi/későbbi avar vagy akár honfoglaló magyar betelepe- dési hullám tömegeitől. Folytatva a gondolatmenetet, belátható, hogy ha egy adott természetföldrajzi közeg né- pességét adott időpillanatban olyan új népességhullám éri el, amely genetikai gyökereit tekintve hasonlóságot mutat az ott tartózkodókkal, akkor az újonnan megjelent népelemként várhatóan csak anyagi kultúrájában, temetkezési rítusaiban lesz megfogható, az embertan jelenleg rendelkezésre álló vizsgálati módszereivel aligha. Vagyis népességtörténeti értelemben a Kárpát-medencében nem kettős, hanem többszörös egymásra rétegződés, ha úgy tetszik, többszörös honfoglalás zajlott le az 1. század után. Ennek csak utolsó nagy etapja esik a 10. századra. Nem lenne meglepő, ha ugyanez a konzekvencia az archeogenetikai adatok értékelése kapcsán is előállana. Ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence népessége például az Alsó-Dnyeper vidékéről egymás után többször kapha- tott népesség-injekciókat, akkor szembe kell nézni azzal, hogy e népességek a vizsgálható molekuláris genetikai polimorfizmusok tekintetében nagyon hasonló összetételűek lehetnek. Raskó István és Mende Balázs Gusztáv vizsgálataikban ma élő, magyarul beszélő népcsoportok DNS-ét hasonlították össze, honfoglalás kori csontokból származó DNS-sel. Megállapították, hogy a honfoglalás kori csontok, apai és anyai ági vonatkozásban genetikailag nem voltak egységesek. Egy kulturális alapú szelekcióval kialakult tulaj- donság, a tejemésztés felnőttkori képességében a honfoglalók ázsiai, a ma élő magyar populációk európai jel- legzetességet hordoztak. Az újabban végzett vizsgálatok megerősítették, hogy 10. századi népesség anyai vonalú genetikai összetétele rendkívül heterogén, ami arra utal, hogy az anyai vonalak tekintetében a honfoglaló népes- ség karaktere már a honfoglalást megelőző térben és időben is hasonlóan heterogén lehetett. A vizsgált ún. kis- családi temetőkön belül a közvetlen vérségi összefüggéseket igazoló haplotípus-szintű egyezéseket kis százalék- ban találtak, a várt egyezéseket nagyobb számban az egyes temetők között találták meg. Ez arra utalhat, hogy a népesség, illetve az azt alkotó személyek mozognak, legalábbis annál gyorsabban, mintsem párhuzamos és ver- tikális vérségi kapcsolatok nyomát hagynák a temetőkben (Hozzáteszem, ez a korai magyarság mozgó, ha úgy tetszik, nomadizáló életformáját jelzi – Th. G.). A térben és időben is eltérő módon megjelenő egyezések hátte- rében egy alapnépesség állhat. 2014-ben kimutatták egy populációgenetikai vizsgálat során (Németh Endre – Klima László), hogy létezik obi-ugor – magyar genetikai komponens, ami megvan a mai magyarságban. Y-kromoszóma, apai vonalon öröklödő anyag teremt kapcsolatot a manysik és hantik felé. Egyébként a baskírok és a volgai bolgárok között is megvan ez a marker. Mi a helyzet a hun-magyar rokonság sokat emlegetett genetikai alapjaival? Egyfelől nehéz Kárpát-medencei bizonyí- tékhoz jutni, nincs 5. századi hun sír, hiszen hamvasztásos temetkezést folytattak. Másfelől vérségi kapcsolataink európai területekre mutatnak, nyugat- és közép-eurázsiai eredetet mutatnak (Mende Balázs Gusztáv). A hartai honfoglalás kori temető genetikai elemzése. Harta-Freifelt egy teljesen feltárt klasszikus honfoglalás kori te- mető, amelynek genetikai vizsgálata a temető összes sírjára kiterjedt. A mitokondriális DNS vizsgálatok azt a meg- lepő eredményt hozták, hogy a temetőben anyai ágon nem lehet családi kapcsolatokat kimutatni. Különösen  8 érdekes ez annak ismeretében, hogy az ide temetettek több mint 80 százaléka nő volt. Szeged környéki temető- ben viszont találtak rokont! Ehhez már én (Th. G.) teszem hozzá, hogy ez a temetőt csak rövid ideig használó, mozgó (nomadizáló) csoportot rajzol ki. A KÁRPÁT-MEDENCE RÉGÉSZETI ALAPÚ KÉPE Az alábbiakat a neves régész, Révész László munkái alapján foglalom össze. Látni fogjuk, hogy a történeti rekonstruk- ciók (Györffy Gy., Kristó Gy.) mindegyike ettől többé-kevésbé majd különbözni fog. A honfoglaló magyarok a Kárpát-medence középső részein avar közösségeket találtak (bár ez vitatott, ld. Madaras László munkásságát!), a peremterületeket szláv népek lakták, a Dunántúl (a hajdani római Pannónia provincia) frank fennhatóság alá tartozott, a Maros középső szakaszát (Gyulafehérvár környékét) pedig bolgár csoportok tartották uralmuk alatt. Révész vizsgálati módszere a mikrorégiók temetőelemzésein alapul. A honfoglaló magyarság még a Kárpát-medence letelepedésre alkalmas területeit sem tudta létszámánál fogva tel- jesen kitölteni. A 10. századi temetők viszonylag kis sírszámúak voltak, az eltemetettek száma egy-egy lelőhelyen ritkán haladta meg a százat. A kis létszámú közösségek gyakran csak néhány évig vagy évtizedig használták teme- tőiket, majd továbbköltözve új szállásokat és temetkezési helyeket nyitottak. A korábbi feltételezésekkel szem- ben csak egyes kisebb térségekre volt jellemző, hogy ugyanazon falu népessége a 10. század elejétől a 11. század végéig egy helyben maradt. A temetőket többnyire a folyók állandóan vagy időlegesen vízjárta térségeiből kiemelkedő dombokon vagy a vízfolyá- sokat követő magaspartokon létesítették. A vizektől távolabb eső szárazulatokat azonban vagy betelepítetlenül hagyták, vagy csak nagyon gyéren szállták meg. Ennek következtében az olyan, egyébként jó termőtalajjal ren- delkező területek nagy részén is csak gyéren találunk temetőket, mint például a Bácska, a Bánság vagy a Ma- ros—Körös közének belső területei. (Megintcsak én [Th. G.] teszem hozzá, hogy ez is az állattartás dominanciáját jelzi: itatás a folyók mentén, amely a belső területeken kevésbé lehetséges!) Az erdős, hegyes vidékekre legfeljebb a nagyobb folyók völgyei mentén hatoltak be, de inkább csak az ezredforduló időszakától. Észak-Erdély területén a 10. század első kétharmadában csak Kolozsvár térségében bizonyítható a magyarok megtelepedése. Dél-Erdélyben a Maros-völgy középső szakaszán, Gyulafehérvár környékén a 10. szá- zad középső harmadában tűnnek fel a magyar temetők, de nem olyan számban, hogy ott jelentős hatalmi cent- rum (a gyulák feltételezett központja) kialakulásával számolhassunk. A korábbi avar, bolgár és szláv népesség itt tovább élt. E két területen csak a 10. század utolsó harmadában mutatható ki jelentős betelepülő magyar népes- ség. A Székelyföld a 10. században szórványosan lakott, a székelyek autochton volta e területen nem bizonyítható (a székelykérdésről részletesebben egy későbbi előadásban lesz szó). Betelepedésükkel csak a 12. század elejétől számolhatunk.  9 A Bánság (Bánát) területének déli részét a 10. században még gyéren lakták. A magyarság a Bánság északi részén és a Maros mentén telepedett le. A Maros—Körös—Tisza vidékén szinte általánosak voltak a kis sírszámú temetők. A történeti koncepciókkal (Ajtony, Vata, Gyula ide lokalizált központja) a régészeti leletek kevéssé hozhatók össz- hangba. Békés megye északkeleti területén feltűnő a keleti, sztyeppei jellegű leletek (lószerszámos, fegyveres sírok) előfordulása még a 11. század közepén is. A Felső-Tisza-vidék hatalmi központ szerepét a 10. század első felében továbbra is meghatározónak tartja Révész László (ő tárta fel a rendkívüli gazdagságú karosi temetőket negyedszázaddal ezelőtt). Az ottani sajátos össze- tételű, jelentős férfitöbbletet tartalmazó temetők a fegyverekkel, méltóságjelvényekkel gazdagon felszerelt sír- jaikkal a hajdani fejedelmek katonai kíséretét rejthették, de fejedelmi sírt még nem találtak! Az abaúji, borsodi, hevesi és nógrádi vidék azonos képet mutat. Leletanyaga viszonylag szegényes, a 10. század máso- dik felében az egész térségben komoly népmozgások következtek be. A feltételezett, illetve az írott források által bizonyítottan ide köthető idegen elemek (pl. Aba Sámuel kavarjai!) régészeti hagyatéka azonban jelenleg nem választható el az általános Kárpát-medencei 10—11. századi leletanyagtól. A Duna—Tisza közén a 10. század első felére csak viszonylag kevés lelőhely keltezhető, ezek kicsiny temetők voltak. Hasonló az időrendje a Maros-torkolattal szemközti Duna—Tisza-közi lelőhelyeknek is (10. század utolsó ne- gyede), amelyek a temetkezések új rendjét jelzik: egymás közvetlen közelében fekvő magányos sírok vagy néhány temetkezésből álló sírcsoportok alkotják őket. E temetőkezdemények feltehetőleg azért nem fejlődtek nagyobb temetőkké, mert az őket létesítő közösségek viszonylag gyorsan, a század végén továbbköltöztek innen. E lelőhe- lyek vonulata a Duna—Tisza-közi homokhátságon — a hajdani Ős-Duna-meder körzetében — egészen Kalocsa környékéig húzódik. A Bácska déli része gyéren lakott volt, csak a Duna és a Tisza mentén települtek meg sűrűb- ben a honfoglaló magyarok.  10 A Dráva—Száva közének 10—11. századi, folyamatosan használt temetői a terület keleti részén mutathatók ki. Népes- ségük a leletanyag alapján kevert lehetett, a helyben találtak és a honfoglaló magyarok hagyatéka egyaránt fel- fedezhető.. E sávban számolnunk kell a magyar honfoglalást megért késő avar népességgel. A Dél- és Nyugat-Dunántúlon nagyjából a Vörs (Balatontól nem messze, Kis-Balaton környéki település)—Kaposvár vo- nal jelezte a magyarság településterületét egészen a 11. sz. végéig. A Zala folyó vonalát csak a 10. század második felében lépte át a magyar szállások láncolata. Az Őrségben, Őrvidéken a 11. század végéig nem tudunk kimu- tatni markáns magyar leletanyagot. A feltételezett székely határőr közösségeknek (melyeket a nyelvészek és történészek szerint innen telepítettek volna Erdélybe) nincsen nyoma. A Nyugat-Dunántúlon viszonylag sűrű magyar településhálózat Győr és Sopron tágabb körzetében mutatható ki a 10. század elejétől, mely aztán kiter- jedt a Lajtáig. A Kisalföld Dunától északra elterülő részét elsősorban a folyók (Vág, Nyitra, Zsitva) mentén telepítették be a magyarok. Temetőik azonban nem egyenletesen oszlanak el. A hegyek közé a 11. század végéig itt is csak a folyóvölgyekben hatoltak be. A temetők egy részében kétséget kizáróan kimutathatók a 9. századi népesség utódai.  11 Révész László szerint az avar továbbélés kérdésében kétféle álláspont fogalmazódott meg. Az egyik arra törekedett, hogy a honfoglaló magyar leletanyag megjelenését „lefelé húzza”, tehát a magyarság megjelenését az általáno- san elfogadott 895 körüli dátumnál évtizedekkel korábbra tegye, egyes csoportjainak beköltözését akár az írott forrásokban a Kárpát-medencében történt első említésük idejére, 862 tájára feltételezve. Mindez elképzelhető, de a rendelkezésre álló leletanyag alapján ez régészeti érvekkel egyelőre nem támasztható alá. Főképpen azért nem, mert Révész leplezetlenül szkeptikus véleménye szerint alig ismerjük a magyarság etelközi temetőit, s így nincs mihez viszonyítanunk a Kárpát-medence legkorábbinak vélt magyar lelethorizontját. A másik megoldás képviselői a Kárpát-medence avar, szláv és más népességének tömeges továbbélésével, az újonnan jött és a helyben talált lakosság egymás mellett élésével, majd területenként eltérő intenzitású összeolvadá- sával számol. Ez a nézet sem nélkülözi azonban a nehézségeket és a vitatott kérdéseket. Ennek kapcsán figyelmbe kell venni, hogy azok a temetők, amelyeket a 9. században alapítanak, és amelyek használata átnyúlik néha egészen a 12. századig, a 10—11. századi Magyarországnak mindössze három, rendkívül intenzíven kutatott térségében (s tegyük hozzá: peremterületén) csoportosulnak. Az egyik ilyen Zalavár, illetve a Zalavár környéki települési agglomeráció körzete, az egykori Karoling Pannónia központja. A másik térség a Kisalföld Dunától északra eső része, a hajdani Morva Fejedelemség területe, amely szintén történeti és régészeti kérdő- jelek sokaságát rejti. Gyér a morva leletanyag. Ezért vizsgálat tárgyává kellene tenni például azt is, hogy „mi a morva”. A késő avaroknak nagy szerepe lehetett e nép kialakulásában. Mindezek mellett nem tisztázott Morávia területi kiterjedése sem. Az említett horizontok ugyanis csak a Garamtól nyugatra elterülő területeken mutathatók ki. Az eddig ismert legrangosabb főnöki sír (Blatnica) tárgyi hagyatékának egyik fele frank, másik fele avar — de az egész vajon hogyan lesz összetéveszthetetlenül morva-szlávvá? A köznépi hagyaték viszont valójában az avar hagyományokat követi. Révész összegző véleménye itt összecseng Szőke Béla Miklóséval: a 9. századi Morávia hagyatéka nem más, mint a Dalmáciától a Morva folyóig kialakult Karoling-peremkultúra egyik variánsa. Összetevői között hangsúlyosan szerepelniük kell az avar (bizánci gyökerű) előzményeknek. A harmadik olyan térség, ahol régészeti érvek alapján felmerült a 9. századi népesség 10. századi továbbélése, Dél- Erdélyben található, Gyulafehérvár körzetében. A környékbeli lelőhelyekkel (pl. Maroskarna) fémjelzett régé- szeti horizont megítélése ugyancsak rendkívül problematikus. Nem teljesen feltártak, és a leletanyag sem egysé- ges. Az Al-Duna-vidéki leletanyaggal való szoros kapcsolatok miatt a bolgár etnikummal történő összekapcso- lás tűnik a leginkább valószínűnek. Kérdéses, hogy bolgár-törökökről vagy bolgár-szlávokról van-e szó. A válasz kulcsfontosságú, nyelvészeink ugyanis a magyar nyelv szláv jövevényszavainak tetemes részét a bolgár-szlávból eredeztetik, így viszont átadóként éppen e dél-erdélyi közösségek jöhetnének számításba. A régészeti leletek po- gány, steppei hagyományokat őrző csoportokat mutatnak. Nyelvészeti és történeti hipotézisek alapján sokan a Kárpát-medence keleti felének egyes területeit bolgár fennhatóság vagy ellenőrzés alatt állóként kezelik. Erre  12 azonban semmiféle régészeti bizonyíték nincs. A Kárpát-medencében dunai bolgár jelenlétre utaló leletanyagot továbbra is csak Dél-Erdélyből ismerünk. A Kárpát-medence központi területeit 568-tól uraló avar népesség 9—10. századi továbbélésével számoló kutatók több módszerrel is keresték az erre utaló bizonyítékot. Mindezek alapján egyre tarthatatlanabb az a nézet, mely szerint az avar közösségek kivesztek legkésőbb a 9. század elejére, miközben minden más csoport — Karoling Pannónia lakói, a morvák, a különböző szlávok — át- és túlélte a magyar honfoglalást. A 10. századi magyar hagyaték zöme a kis sírszámú, többnyire rövid ideig használt temetőkben keresendő, melyek sírszáma igen ritkán haladja meg a 100—130-at. Egyedül és önmagában ez a népesség bizonyosan nem tudott volna sok száz síros temetőket hátrahagyni a 11. századi, 12. század eleji Kárpát-medencében. Ezeknek a 10. századi síroknak is alig egyharmada tartalmazott klasszikus keleti típusú leletanyagot: fegyvert, méltóságjel- vényt, ruhadíszt, ötvösmívű ékszert. A fennmaradó kétharmad vagy melléklet nélküli, vagy egyszerű eszközöket (kés, csiholó, edény), karikaékszereket tartalmaz. Ez utóbbiak alig vagy semmiben sem különböznek a késő avar temetők szélső sávjának leletanya- gától, amelyek elterjedési területének súlypontja a Felvidék nyugati része, valamint a Közép- és Kelet-Dunántúl. Ez utóbbi térség az a terület, amelyet a 9. században mindenki Karoling-fennhatóság alatt állónak tekint, annak ellenére, hogy a Kaposvár—Veszprém—Komárom vonaltól keletre mind eddig egyetlen, a Karoling-peremkultúra jegyeit hordozó temető sem ismert. Itt bizonnyal a Karolingoknak adót fizető, keresztény avarok élhettek (ld. a Bajorok és karantánok megtérése 870—871-i híradását). A 10. század közepe után (fejedelmi telepítéseknek köszönhetően, miként Révész bizonnyal Györffyt követve vallja) történt meg az újonnan érkezett és a helyben talált népesség anyagi kultúrájának egységesülése, amely jól kiolvasható a 11. századi temetők leletanyagából. E népesség alkotta a társadalom közrendű rétegeit, a for- málódó Magyar Királyság alattvalóinak jó részét. A kereszténység térhódításával a lovas, fegyveres, nemesfém ruhadíszeket tartalmazó sírok szép lassan eltűntek. A pogány szokások csupán az egyházi és világi hatalmi köz- pontoktól távolabb eső falvakban éltek még ideig-óráig. Thoroczkay Gábor VI. A magyar őstörténet néprajzi (folklór és etnográfiai) vonatkozásai Az alábbiak jórészt Paládi-Kovács Attila prof. és Bárth János doc. (ELTE) előadásain, valamint Demény István Pál kutatásain alapulnak. FOLKLÓR (SZELLEMI NÉPRAJZ) Jelentős kutatók: Ipolyi Arnold (1823–1886) katolikus pap, püspök. Fő műve: Magyar Mythologia (1854). Előzménye: Jacob Grimm: Deutsche Mythologie (1835). A Kisfaludy-társaság 1846. évi felhívására kezdte el a munkát. Levelezőhálózattal gyűjtetett korabeli folklórt, amelynek ada- tait is beépítette hatalmas művébe, amelyet nagy távlatok nyújtája, távoli, ázsiai párhuzamok felvonultatása is jellemez. Csengery Antal bírálta. Ipolyi művelődés- és egyháztörténeti mun- kásságot is folytatott. Róheim Géza (1891–1953) a pszichoanalitikus etnológia nagy alakja. Fő műve: Magyar néphit és nép- szokások (1925). A magyar ősvalláskutatást a nemzetközi vallásetnológiába illesztette. Művé- ben a fontosabb hiedelemalakokat (táltos, boszorkány, garabonciás), ill. ünnepköröket (Szent Iván, Szent György nap) vizsgálta. Kérdései: sámánizmus volt-e a magyar ősvallás, uráli vagy altáji párhuzamokat kellene-e keresni; de azt is megfogalmazta: „a magyar néphit szláv néphit”; a magyar néphit európai néphit”. Fontos, a néprajzon kívüli, már történeti megállapítása a ma- gyarságnál a szakrális kettős fejedelemség, illetve Álmosnál a szakrális királyt érő gyilkosság (ld. magyar krónikaszerkesztmény) kimutatása (1917). Diószegi Vilmos (1923–1972). Hatalmas nyelvismerettel rendelkező, korán elhunyt nagy kutató. Fő műve: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (1958). Koncepciója: a magyar néphit, a történeti források és a rokon népek analógiái alapján rekonstruálható a magyar ősvallás köz- ponti eleme: a sámánizmus. Egyben ő volt a szibériai sámánizmus legnagyobb kutatója is. A magyar táltos (sámán) László Gyula rajzán  2 Magyar ősvallás: A táltos egy mediátor, aki transztechnika révén (révül, rejtezik) kerül kapcsolatba a természetfeletti világgal. A kutatás egyértelműen a sámánizmus tágabb fogalmába sorolta, ez- zel kapcsolatban Diószegi koncepciója a leginkább maradandó (újabban ezt Pócs Éva vitatja, ld. alább). A táltos kiválasztottsága testi jegyekben (fölös csonttal születés, burokban születés) és megszerzett képességekben (mezőgazdasági terményvarázslás, gyógyítás) nyilvánul meg. Jel- lemzője a negatív szándékú erőkkel (boszorkány) szembeni viaskodás. További hiedelemalakok őriznek magukban a sámánizmussal kapcsolatba hozható elemeket: halottlátó, néző, garabon- ciás, boszorkány, tudósok. Isten és ördög szavunk etimológiája bizonytalan. A „magyarok Istene” kifejezés talán egy hajdani fő- istenre, teremtőre (démiurgosz) utal. Feltételezhető egy (szülést segítő) női istenalak (Boldog- asszony?) megléte. Emellett egy gonosz női istenség (tabuneve: szépasszony, tündér) tisztelete is feltételezhető. A boszorkány török eredetű neve (’nyomó’) egy éjszakai rosszullétet okozó incubus démont takar. Az incubus egy hímnemű démon, aki a legendák és mítoszok szerint alvó nőkkel hál, hogy szexuális aktust létesítsen velük. Nőnemű változata a succubus. A szintén tö- rök eredetű ’sárkány’ szavunk mögött nem a mesei alak, hanem egy időjárásdémon-vonásokkal felruházott, kígyószerű büntetőlény húzódik meg. A korabeli muszlim források szerint „a ma- gyarok tűzimádók” (Dzsajháni-hagyomány). A kora újkori forrásokban a táltoshit több európai párhuzama feltűnik: az észak-itáliai benandante (Ginzburg), a balkáni kresnik, zduhac (Klaniczay). Ezekre egyaránt jellemzők a megkülönbözte- tett jeggyel való születés, a transztechnika és a boszorkányokkal szembeni viaskodás (az időjá- rás befolyásolása és a közösség érdekében). Tehát itt a boszorkányok falusi ellenfeleivel van dolgunk, akik egy idő után maguk is a boszorkányüldözés áldozatává váltak. E mediátor alakok elterjedtsége Pócs Évát az eurosámánizmus hipotézisének felállítására ösztönözte, amely a ko- rábbi kutatások, különösen Diószegi elképzeléseit jelentősen felülírták. Az ősi hiedelemvilágot az Árpád-kor első századában az áldozóhelyekre vonatkozó adatok mutatják be, miszerint fák, kövek, források mellett senki ne áldozzon pogány módra. Néhány utalás egy sajátos műben, Szent Gellért Deliberatiójában is olvasható: lovak vizeletének vizsgálata (jós- lás?). Az ősvallás és annak megtestesítőihez hasonlóan vitákkal teli kérdés a korai magyar mondák (epika) létezése. A középkori magyar társadalomban volt egy ún. mulattató, ioculator-réteg (további nevük: igric, regős), amely esetleg a honfoglalás előtti és a kora középkori epikát adta elő főúri  3 udvarokban, vásárokon stb. A kérdés legutolsó áttekintését Demény István Pál erdélyi folklo- rista végezte el, aki szerint az eredetmondák közé tartozó csodaszarvas-történet, a totemiszti- kus eredetmondának tekinthető Álmos-monda (Emese álma-monda), a vérszerződés elbeszé- lése, a fehérló-monda, a már Kárpát-medencéből indított kalandozásokat megidéző Lehel kürtje-monda, valamint a Botond-monda szóbeli eredetű a magyar történeti irodalomban, eu- rópai, sőt eurázsiai párhuzamait is újból elősorolta, az epikus alkotások fenntartóinak pedig az említett mulattatókat tekintette voltak. Az ellenvélemények a szóbeli hagyomány későbbi teljes kipusztulását szokták felemlíteni, valamint a ioculator-okban nem epikai alkotások továbbélés- ének biztosítóit, hanem udvari bolondokat, szórakoztatókat látnak. ETNOGRÁFIA (TÁRGYI NÉPRAJZ) Jelentős kutatók: Jankó János és Herman Ottó a halászat kutatásában a 19. század végén az ún. esz- köztipológia módszerével dolgoztak. Módszertanilag nem megalapozott az az érvelésük, amely egy eszköztípus és eszköznév kortárs (19–20. századi) gyűjtésekkel igazolt ázsiai, Urál-vidéki és Kárpát-medencei elterjedését évezrednyi távolságba vetíti vissza, mert logikai kiindulásként ke- zeli mindkettő évezredes változatlanságát. Az életmód (pl. az állattartás) rekonstruálásában nagy szerepet visz kortársunk, Paládi-Kovács Attila professzor.  4 Az uráli lakóépületek: Az ugor korból (az andronovói régészeti műveltségből) különböző házmarad- ványok kerültek elő. Többségük némileg földbe mélyített lakóépület volt, kisebb részük verem- ház lehetett. Vannak nyomai felmenő falaknak is. Ezért nem zárható ki a recens lapp (lapp gamma, finn kota) kunyhóhoz hasonló, szálfákból épült kerek kúpos kunyhók és a kezdetleges boronafalak ismerete sem. Nyelvi bizonyítékok: Ház, lak, fal, haj(lék), -fél (ajtófél), héj (házhéj), fed (fedél, fedémes), ajtó (annak aj szótöve), küszöb (ősmagyar kori átvétel az őspermi nyelv- ből). A steppei lakóépületek: Az írott források (Dzsajháni-hagyomány fenntartói: Ibn Ruszta, Gardézi) őse- inket sátorlakó népnek írják le. A pásztorkodó néprészek nyári szállásain a jurta típusú, rácsos szerkezetű, nemez borítású sátrak használata valószínű. Ez a sátortípus Belső-Ázsia török és mongol népeinél a 21. századig használatban maradt. A nemez iráni, a sátor ótörök jövevényszó a magyarban. A sátrakat, szállásokat övező árok szintén. A jurta borítású szekerek, taligák, a bennük szállított koporsó formájú ládák (mint lakóhelyek) hosszú utakon éjszakai fekvőhelyként szolgáltak. A téli szállásokon fűtött veremházak, nyeregtetős földházak, földólak épültek. Ezek egyes részeit keleti szláv jövevényszavakkal nevezték meg: szelemen (oromgerenda), pest, ke- mence. A földól utótagja, az ól török jövevényszó. A fedetlen karám neve kipcsak-török eredetű. A korai településformák: A nomád életforma hirdetőivel szemben álló nézet szerint a korai magyar legelőváltó pásztornép téli és nyári szállásokat tartott fenn. Utóbbiakon sátrak és karámok, nád- falazattal épült szárnyékok a jellegzetes építmények. A téli szállások a folyók mentén épült ál- landó települések, melyek többnyire szabálytalan alaprajzúak, halmazos formájúak, voltak, hosszan elnyúltak a folyók mentén. A halászok, a földművesek és a kézműves iparosok nyáron sem hagyták el ezeket a telephelyeket. A téli szállások megnevezésére a belső képzésű szállás szó mellett használták az ugor kori falu szót. A meger?