18. századi betelepítések PDF

A 18. századi betelepítések =========================== A 18. sz-i Magyarországra történő betelepítések előzményei elsősorban a Habsburg Birodalom politikai és gazdasági céljaival állnak összefüggésben. A török uralom 1699-ben ért véget a Magyar Királyság területén a karlócai békével, azonban ezala...

A 18. századi betelepítések =========================== A 18. sz-i Magyarországra történő betelepítések előzményei elsősorban a Habsburg Birodalom politikai és gazdasági céljaival állnak összefüggésben. A török uralom 1699-ben ért véget a Magyar Királyság területén a karlócai békével, azonban ezalatt a 150 év alatt az ország területei, különösen a Tiszántúl és a Délvidék, elnéptelenedtek a háborús pusztítások, a törökök által végzett deportálások és a lakosság elvándorlása miatt. Az 1703 és 1711 között tartó Rákóczi-szabadságharc is rengeteg kárt okozott, főleg a felvidéki és tiszántúli régiókban. A háborúk mellett az éhínség és a pestis is tizedelte a lakosságot. A népesség körülbelül 2 millió fővel csökkent, és visszaesett a Mátyás-korabeli 3,5-4 millióra. A népsűrűség nem volt egyenletes, ugyanis a nyugati régiókat kevésbé érintették a portyázások, így ott magasabb volt, ezzel szemben a déli országrészen lakatlan területek is akadtak. A Habsburgok célja az volt, hogy helyreállítsák és megerősítsék a birodalom területeit, így III. Károly és a későbbi uralkodók is adófizető alattvalókat akartak szervezetten betelepíteni az elnéptelenedett területekre. Törekedtek arra, hogy növekedjen ezáltal a katolikusok és a németek aránya. Emiatt olyan katolikus lakosságú, német területekről toboroztak, amelyek nem tartoztak a Habsburg Birodalom fennhatósága alá. A betelepülő németek, svábok közül a legtöbben Svábföldről érkeztek és szétszórtan települtek le Pest, Bácska, Bánát, Baranya és Tolna környékén. Jelentős kedvezményeket biztosítottak számukra, például nem kellett állami adót fizetniük. Fejlett munkakultúrájuknak hála igényes falvaikban élhettek jómódú életet. Vallásukat tekintve főleg római katolikusok, evangélikusok voltak. A nagybirtokosok is érdekeltek voltak a betelepítésben, ugyanis a népességcsökkenés miatt nem volt elegendő jobbágyuk. A telepítésért pénzt, földet ígértek a szomszédos népeknek, azonban voltak olyanok is, akik saját elhatározásból, egy jobb élet reményében vándoroltak be. A Felvidékre érkező lengyelek beolvadtak a szlovákságba. Kárpátaljára ortodox vallású ruszinok (kárpátukránok) érkeztek, akik főleg pásztorkodással foglalkoztak. Nagy számban telepedtek le Erdélyben és Bánátban a Havasalföldről és Moldvából származó románok (oláhok), akik főként földművesek, állattartók voltak, de akadtak köztük kereskedők is. Csehországból megélhetési okokból, Galíciából pedig az üldözések elől menekültek askenázi zsidók az országba, valamint szefárd zsidók vándoroltak be a Balkánról gazdasági előnyök miatt. Főleg kereskedők és iparművesek voltak, így a nagyvárosokban telepedtek le. Balkánról jöttek a vallás tekintetében sokszínű cigányok (romák) is, akik lókereskedőként, kézművesként és muzsikusként dolgoztak. Később a peremterületeken felhalmozódott, soknemzetiségű lakosság az ország belső, kevésbé sűrűn lakott és jobb minőségű földekkel bíró területei felé áramlott. Ezt a folyamatot belső vándorlásnak nevezzük. A Felvidék északi részéről a délire, valamint az Alföldre vándoroltak a főként evangélikus vallású szlovákok (tótok), akik mezőgazdaságban dolgoztak. Kis részük vándormesterségeket ellátó kispolgár volt. A horvátok Délvidékről a Dráva környékére telepedtek át. Javarészt katolikusok voltak, és földműveléssel, hivatali pozíciók betöltésével foglalkoztak. A ruszinok Kárpátaljáról az Alföldre és Máramaros környékére vándoroltak. Az erős ortodox, nemzeti egyházhoz tartozó szerbek (rácok) a határőrvidéken telepedtek le, a Haditanács fennhatósága alá tartoztak, így tulajdonképpen függetlenek voltak a magyar vezetői rétegtől. A bevándorlás és a csökkenő halálozási ráta következtében több, mint 9 millióra nőtt az ország népessége. Ezzel együtt megváltoztak az etnikai viszonyok is. A magyarság aránya 80%-ról \~40%-ra csökkent, így már csak relatív többséget alkottak, az ország soknemzetiségű lett. A főbb nemzetiségek arányának megközelítő értékei az atlasz szerint: magyar 35%, román-17%, szlovák-15%, horvát-11%, német-10%, szerb-7%, ruszin-3%, szlovének és lengyelek-1%. Vallás tekintetében is sokkal diverzebb lett az ország: 49% római katolikus, 21% ortodox, 14% református, 7% evangélikus, 6% görögkatolikus. A nemzetiségek közül csak a magyar és a horvát társadalom rendelkezett nemességgel, a többi csonka társadalmú volt. A vezető réteg szerepét ebből kifolyólag a papság és az értelmiség vette át. A korszakban a társadalmi és a vallási hovatartozás volt a legmeghatározóbb az emberek identitásában, azonban a 18. század közepétől Magyarországon is megjelent a nemzeti azonosságtudat. A nemzeti nyelv, a kultúra ápolása a műveltebb rétegektől indult, majd átterjedt az alsóbb néprétegekre is. A csonka társadalmú nemzetiségek életében és a nemzeti identitás kialakításában, megtartásában jelentős szerepet játszottak az egyházak. Például az új román nemzeti ideológiát történelmi érvekkel megalapozó dákoromán folytonosságelmélet a görögkatolikus papság körében alakult ki. (A magyar történetírás nyelvészeti és régészeti érvek alapján tagadja a románság körében ma is hivatalos felfogást.) A 18. század végén, Anton Bernolák nyelvújító tevékenységének köszönhetően a cseh nyelvtől különálló nyelvként kezdték kezelni a szlovák nyelvet. A pánszlávizmus, vagyis a szláv népek összetartozása elsősorban a kisebb, nehezebb helyzetben levő népcsoportok körében volt népszerű. Gyakran tekintettek az egyetlen szláv nemzetállamra, Oroszországra példaként. Egy népcsoport beolvadását az őket körülvevő nagyobb népközösségbe asszimilációnak nevezzük. Ez főleg természetes folyamatként zajlott a soknemzetiségű Magyarországban. A vegyes falvakban kisebbségben élő nemzetiségek beolvadtak a többségbe.