Romantikus drámai költemény PDF - VÖRÖSMARTY MIHÁLY: CSONGOR ÉS TÜNDE

Romantikus drámai költemény VÖRÖSMARTY MIHÁLY: CSONGOR ÉS TÜNDE A drámai költemény a XIX. század tipikusan romantikus műfaja, amely fellazítja a klasszicizmus merev szabályait, határait. Elegyíti a lírai és drámai műnem sajátosságait. Lírai elemek: költői képek, érzelemkif...

Romantikus drámai költemény VÖRÖSMARTY MIHÁLY: CSONGOR ÉS TÜNDE A drámai költemény a XIX. század tipikusan romantikus műfaja, amely fellazítja a klasszicizmus merev szabályait, határait. Elegyíti a lírai és drámai műnem sajátosságait. Lírai elemek: költői képek, érzelemkifejezés, verses forma; drámai elemek: a cselekmény dialógusokból és monológokból bontakozik ki, drámai nyelvezet. Bár színpadon is előadható, elsősorban olvasásra szánt mű. Az emberi lét, a történelem végső kérdéseire keresi a választ, filozofikus jellegű. Világának megformálásához mítoszi, bibliai, illetve mesei elemeket is felhasznál. Nem jellemző rá a drámai akció, helyette a nyelviség, az erőteljes költőiség áll a középpontban. A drámai költeményekben a gondolatiság el is nyomhatja a cselekményességet. A szereplők nem hús-vér emberek, mint a drámákban, hanem inkább allegorikus alakok, egy-egy eszme, gondolat megtestesítői (például: Csongor - EMBER, Tünde - VÁGY, Mirígy - GONOSZ). Hőse maga az emberiség. Vörösmarty műve az emberi lét alapvető kérdéseire keresi a választ. Arra, hogy mi ad értelmet és vigaszt a rövid és véges emberi létnek? Lehetünk-e boldogok, és mit kell tennünk a boldogság eléréséért? Felül tud-e emelkedni az ember a szerelem által a halál tragikumán? Csongor boldogságkeresése és személyiségének kiteljesedését célzó törekvései általában az emberi ambíciót és sorsot jelképezik. A kétszintes dráma világértelmezésében földi és égi világszintet feltételez. A tapasztalaton túli a normaadó, az evilági pedig a normákhoz igazodó. A szereplők, a tér- és időviszonyok a két szinthez rendeltek, a drámai cselekmény pedig a világszintek határán játszódik. Már a mű címe utal a két világszint egymást keresésére, érintkezésének lehetőségére. A két főszereplő vágyódása ellentétes irányú: Csongor Tündérhonba, Tünde a földre vágyakozik. Csak úgy érhetik el céljukat, ha átlépnek saját világukon, és beavatást nyernek a másikba. A földi szintről származik a mű szereplői közül: Csongor, Balga, Ilma, a vándorok, Ledér, Dimitri. A földi törvényektől mentes szintről való Tünde, az Éj asszonya, Mirígy, az ördögfiak, a nemtők. A világszinteket a Csongorék kertjébe ültetett csodafakapcsolja össze. A romantika a XIX. század egyik legnagyobb hatású művészeti irányzata. A kifejezés a francia roman szóból ered, amelynek jelentése ’regény’. Első hullámai Angliából és Németországból indultak ki. A romantika meghirdette a művész teljes szabadságát, az egyediség kultuszát. Egyetlen követelményt ismert el: a művész tehetségét, zsenijét, amelyet nem korlátozhatott semmilyen törvény vagy szabály. Az alkotómunka legfőbb ihletforrása a képzelet. Legfőbb követelményei: egyediség és eredetiség. Igyekezett elmosni a műnemek és műfajok közti határokat, így jöttek létre a kevert műfajok. Megnő a líra szerepe és hatása. Vörösmarty 1827-1830 között írta a Csongor és Tünde című drámai költeményét. 1831-ben jelent meg nyomtatásban Székesfehérváron. Első színházi bemutatója 1879-ben volt Paulay Ede rendezésében. A költő a mű megírása előtt vált meg a Perczel családtól, és szakadt el titkos szerelmének tárgyától, Perczel Etelkától. Ez az ifjúkori szerelem beteljesületlen maradt, a vágyakozás pedig ihletet jelentett számára a mű megírásakor. A mű forrása egy 16. századi magyar széphistória (Gyergyai Albert históriája Árgírus királyfiról és egy tündér szűzleányról). A költő felhasználta a történet eseményeit, szereplőinek többségét, a népmesei motívumokat. Új szereplőket is megjelenít művében: a három vándort, az Éj asszonyát. A Vörösmarty-mű tér- és időszerkezetét körkörösség és szimmetria jellemzi. A drámai cselekmény ideje szimbolikus: egy kozmikussá növesztett nap alatt játszódik (éjféltől éjfélig). Éjfélkor indul a történet a csodafánál, hajnalban a Hajnal birodalmában járnak, délben egy kertben vannak jelen mindketten, de Csongor mindkét helyszínen elalszik, 1 és végül a második csodafa jelenetben újra éjfél van. A történet idejét így egy mitikus világnapnak foghatjuk fel. „A pogány kúnok idejéből” szerzői megjegyzés sejteti, hogy a cselekmény ősmagyar környezetben játszódik )Csongor nemesi büszkesége, Balga telkes jobbágyként jelenik meg), vagyis Csongor útja nemcsak az egyén, az emberiség, hanem a nemzet boldogságkereső útja is egyben. A mű helyszínei is szimbolikusak. A csodafa a boldogság ígérete az elején, s a beteljesedés szimbóluma a végén. A hármas út a döntéshelyzet jelképes színtere („Tévedésnek hármas útja”), a Hajnal palotája a remény születésének helyszíne, az Éj birodalma az emberi világ törvényeit meghatározó, teremtő- pusztító istenasszony világa. A műben az idő egyben térré válik, vagyis egy belső, lelki utazásról van szó valójában. A mű szerkezetét és világát két, egymással alá- és fölérendeltségi viszonyban álló világszint szervezi. Ugyanakkor a cselekmény körkörös és szimmetrikus felépítésű. Alaphelyzet: Csongor csalódottan tér haza első vándorútjáról, mivel nem találta meg a „dicsőt” és „égi szépet”. A kertben meglátja az almafát és a tövéhez kötözött boszorkányt. Kiszabadítja Mirígyet, majd találkozik Tündével. Szerelmük azonban nem teljesülhetbe a boszorka ármánykodása miatt. Bonyodalom: Mirígy levág egy tincset Tünde hajából. Ezzel a hajjal előbb lányát, majd Ledért akarja felékesíteni, hogy megtévessze Csongort. Célja: Csongor ábránduljon ki az eszményi, boldogságot adó szerelemből. Bonyodalom kibontakozása: Csongor elveszíti Tündét. Ezután Tündérhon és a lány keresésére indul. Késleltetés: A hármas út vidékén az ifjú hős találkozik a 3 ördöggel és a 3 vándorral. Eljut a Hajnal birodalmába, ahol a gonosz cselvetései miatt nem találkozhat Tündével. Nehéz próbákat kell kiállnia, mégsem talál rá Tündérhonra. Kiábrándultan és csalódottan tér vissza második vándorútjáról is. Vándorlásának kezdő- és végpontja a kert a tündérfával. Tetőpont: Csongor és Tünde találkozik. Megoldás: A szerelmesek egymásra találnak áldozatok árán: a tündér földi lénnyé válik, a földi pedig megnemesedik általa. A föld és az ég között beteljesedik tehát a szerelem. Nem a két világszint igazodik egymáshoz, a harmónia a két szféra közötti kiegyenlítődésben valósul meg. A műben nincs jellemábrázolás, jellemfejlődés, a szereplők allegorikus alakok. Csongor maga az Ember, Vörösmarty alter egója. Maga Tünde sem a Nő, hanem a Vágy jelképe, maga a boldogság vágya. A műben külön szereplőkre ráosztott egynemű tulajdonságokat találunk. Azaza az emberiség örök jellemvonási vetítődnek ki egy-egy szereplőben. Csongor drámai hős, aki a darab elején egy vándorútról érkezik meg, és csalódottan ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult: szülei, otthona kertjébe. Nyugtalannak érzi magát, türelmetlenül vágyódik valami ismeretlen, nagy, szent dologra („lelkem vágy szárnyára kél”). Ezt a dolgot eddig csak a földi szférában kereste. Mivel vágyai nem egészen pontosan meghatározhatók, belső küzdelmet vív kétségeivel és tapasztalataival. Kudarcának legfőbb oka az, hogy valami elvontat keres, célja az „dicső”, az „égi szép” megtalálása. Vagyis az élet értelmét keresi. Valami olyan különleges értéket, amiért érdemes élni, de ekkor még nem tudja, hogy ez az érték a szerelem. Ezek a mindenre kiterjedő vágyak, ideák végül egy földöntúli lény, egy tündérlány, Tünde konkrét szerelmében „tárgyiasulnak”. Csongor tehát nem a messzi tartományokban lelt rá a „dicsőre”, hanem saját kertjében, hiszen Tünde érte és neki ültette az aranyalmafát, hogy egymásra találhassanak. A két főhős a két világszint határánál találkozik, de nem lehetnek egymáséi. Csongor csupán megsejti a boldogságot, de megtapasztalni már nem tudja. Mirígy lehetetlenné teszi szerelmük beteljesedését. Csongor és Tünde az első perctől fogva szereti egymást. A történet egyik tanulsága szerint viszont csak az állhatatos, hűséges szeretők nyerhetik el a boldogságot. A fiataloknak próbatételek egész során kell átjutniuk, hogy szerelmük beteljesedhessen. Csongor esendő, gyarló földi ember. Többször ébren kellene maradnia, de tehetetlen a varázslattal szemben (Tünde érkezésekor, a Hajnal birodalmában, Mirígy kertjében). A hűség próbáját sem sikerül maradéktalanul 2 kiállnia. Szerelmet vall a lefátyolozott nőalaknak (pedig még nem tudja, hogy Tünde az), követi a csodakútból előbukkanó lányalakot. Mindezek ellenére azonban mindenképpen le kell győznie a gonosz erőket, hiszen a tét a saját boldogsága. Csongor csalódottan és kiábrándultan érkezik vissza második vándorútjáról is, hiszen ő, aki mindenre vágyott, sehová sem jut, semmit sem ér el. Újra fellépve a hármas útra az emberi lét céltalanságáról, abszurditásáról elmélkedik („Elérhetetlen vágy az emberé, / Elérhetetlen tündér csalfa cél!”). Eljut tehát az emberi kétségbeesés legmélyére. A puszta vegetatív állati létet is értékesebbnek tartja az emberi sorsnál. Úgy dönt, hogy kivonul a társadalomból. Utolsó menedékként a magányt választja, és hazatér otthona ősi, elvadult és gondozatlanul hagyott kertjébe. Végül Tünde lesz az, aki elébe megy, és átveszi sorsuk irányítását. Csongornak már csak szerelmi vallomást kell tennie. Csongor tehát csak akkor lehet boldog, amikor belátja, fel kell adnia álmait, és az eszményit a földi realitásokhoz kell közelítenie. Az eszményi szerelem ugyanis csak szenvelgést, tehetetlenséget okoz. A két világszint egyesül, ami azt jelképezi, hogy az embert meghatározzák földi kötöttségei, ezért nem szakadhat el a valóságtól, nem lehet boldog pusztán az irracionalitás világában. Tünde és Mirígy a női lét két szélsőséges, mennyei és démoni oldalát testesítik meg. Mindegyik a maga világának akarja megszerezni Csongort. Tünde jelleméről nem sokat tudunk meg. Gyönyörű, légies, finom lény, aki nem emberi tulajdonságokkal van felruházva. Ezzel jelzi Vörösmarty, hogy Tünde valójában egy eszménykép, amit Csongor keres, de amely a valóságban nem elérhető. Ezért kell lejönnie az égből, ezért kell otthagynia Tündérhont ahhoz, hogy Csongorral lehessen. Tünde odaadóan szereti az ifjút, mindig ő közli vele a következő lehetőségeket. Kettőjük közül a lány teszi a konkrét lépéseket Csongor felé, hiszen ő ülteti a fát is, hogy találkozhassanak. Végül pedig Tünde lesz a drámában a győztes hős, a természetfeletti erők méltó ellenfele, Mirígy legyőzője. Tünde világában a szerelem hű és igaz, a csodafa virágzik, aranyalma terem, a természet virul, a kert ékes. Ám ennek feltétele, hogy Mirígy meg legyen kötve. A létezés rövid álmában Tünde győz. A mulandóság egyetemes törvényével szemben a szerelem a létezés folytonosságát biztosító világerőként tűnik fel. Mirígy a gonosz, a sötét erők, a fekete mágia képviselője. Öncélúan gonosz, hiszen nem lehet tudni, miért ellensége Csongornak, miért gyűlöli az ifjút, vagy hogy mi érdeke fűződik annak bukásához. Ő a darab szimbólumrendszerében az ártó démon, aki minden nemes törekvést megakadályoz. Szerepe fontos a történetben. Ármánykodásával ő indítja el és viszi előre az eseményeket, bonyolítja, megforgatja, irányt változtatja a türténéseknek. Megzavarja a dolgok természetes menetét. Ő szakítja el egymástól a szerelmeseket, amikor levágja Tünde haját, hogy a lányát, illetve Ledért ékesítse fel vele. Saját környezetébe akarja bevonni Csongort, hogy a világ rendjét aztán ő szabhassa meg. Mindvégig az ifjú ellen küzd, hogy kiábrándítsa álmaiból és vágyaiból. Aszerint, hogy ki lesz Csongor párja, lesz a létezés Tünde-arcú vagy Mirígy-arcú. Mirígy világában az ember „csalfa” és ,,gyilkos” oldala látszik, a szerelem hazug eskü, bűnös szív képében jelenik meg, a természet sötét erők hatalmába kerül. Tünde és Mirígy közül ez utóbbi az aktívabb. Ez azt is jelenti, hogy a világban a szép és a nemes érték mindig veszélyben van. A műben az égi szinthez tartozó szereplők közül egyik sem mindenható, kivéve Éj asszonyát, aki a Jó és a Gonosz felett áll. Egyedül ő rendelkezik korlátlan hatalommal. Egy elvont alak, testetlen lény, akit Vörösmarty mitikus istennőként jelenít meg. Az Éj nem keletkezett és nem is pusztul el, öröktől fogva és örök időkig létezik. Azonos a világ létrejötte előtti és a világ pusztulása utáni semmivel. Számára az idő és a tér is végtelen. Csak egyszer szerepel a műben, és dse a jók, se a rosszak közé nem tartozik. Szinte nem is szereplő, nem viszi előbbre a cselekményt, ő csak egy filozófiai gondolat megjelenítése. Monológjában a világ teremtésének és pusztulásának történetét adja elő. A teremtett világ egészének és benne az emberiség történetének menetét körforgásszerű folyamatként írja le, amelynek egyetemes 3 törvénye a pusztulás. A világot teremtő és működtető erőként önmagát mutatja fel, aki felette áll az időnek, de akinek a hatalma alól semmilyen földi létező nem vonhatja ki magát. Érzékelteti, hogy az ember a nagy mindenségben milyen kicsi, törékeny és mulandó. Ifjúsága hamar elmúlik. Az egyetemes pusztulásnak alárendelt emberi élet rövid és korlátozott. De az ember lényegi jellemzője, hogy törekszik a korlátok leküzdésére, és hiú módon halhatatlanságra vágyik. A világegyetem és benne az ember élete azonban pillanatnyi közjáték csupán, így maga az emberi történelem is kilátástalan, értelmetlen. Az emberi sors abszurd, céltalan, minden nagyra és szépre törekvés nevetséges és tragikus önáltatás. Az Éj szempontjából nézve az ember a természetnek kiszolgáltatott, tragikus sorsú lény. Monológja tele van pesszimizmussal. Tündének, a halhatatlan égi lényhez, az Éj asszonyához kell fordulnia, hogy lehetővé tegye számára a világszintváltást, hogy lemondjon az örök életről a szerelemért. A mű témája a boldogságkeresés. Mindegyik szereplő rója a saját útját, amelyek néha tévutaknak bizonyulnak, illetve keresztezik a Csongorét. Csongor és Tünde végig egymást keresi és próbálja megtalálni, de ehhez próbákat kell kiálljanak. Csongor tulajdonképpen három szinte keresi a boldogságot. A térben: ennek kiindulópontja a kert a virágzó fával, végpontja pedig szintén a kert, de már a pusztulásnak indult tündérfával. Egy önmagába visszatérő útról van tehát szó, ami jelzi, hogy az emberi boldogság és kiteljesedés nem a térben található meg. Az időben: a történet éjféltől éjfélig tart. A körkörösség ismét azt jelzi, hogy a boldogság nem az idő függvénye. A hármas út: a döntések és a tévedések hármas útja a földi és az égi szint közötti átjárhatóságot is biztosítja. Itt van az égi és a földi szféra határa. A hármas út vidékén megjelenő három vándor egy-egy életprogram, boldogságfelfogás megtestesítője. Csongor mindhármuktól ugyanazt kérdezi: „Tündérhonban üdvlak merre van?”. A Kalmár válaszában a pénz boldogító hatására esküszik. Azt fejtegeti, hogy pénzen a barátság és a szerelem is megvehető. Kapzsi, pénzéhes, nyereségorientált, aki csak a haszonnal foglalkozik. Kineveti Csongor vágyait. A Fejedelem a hatalom megszállottja. Magabiztosan állítja, hogy minden megszerezhető. Hatalomvágy, erőszakos hódítás jellemzi. Egyetlen célja: seregével minél több területre szert tenni. Kész lenne Tündérhont is leigázni. A Tudós mindent tud, ami megtanulható, de álmai elvesztek, s úgy gondolja, hogy boldogság nem létezik. Okosnak tartja magát, de valójában nem tud semmit, hiszen örökösen kérdéseket tesz fel, de válaszai nincsenek. Ő az értéktelen tudás képviselője. Az első találkozáskor mindhárman magabiztosak, elbizakodottak és önhittek. Egy-egy hatalmasra növesztett eszme képviselői. Céljaik azonban földhözragadtak. Mindannyian megvetik Csongort eszményi vágyai miatt, aki csalódott a vándorok válaszában: „S ez minden, amiért az ember él?”. A második hármasút-jelenetben visszatérnek ugyanezek a szereplők. Csongor kiábrándultan és keserűen tapasztalja, hogy visszatért a kiindulópontra: egy világjárás véget ért, és a boldogságot nem sikerült elérni. A vándorok is kifosztva-lepusztulva érnek vissza. A Kalmár elvesztette a pénzét, ruhája rongyos, betegség (köszvény) gyötri. A Fejedelem leigázottként, bukott uralkodóként jelenik meg, akit barátai árultak el. A Tudóst a felhalmozott tudása kergette az őrületbe. Mindhárman csalódottak, reményvesztettek és boldogtalanok, mivel hamis értékekre építették életüket, tévutakon jártak. A halálukat várva, céltalanul bolyonganak a világban. A vándorok élettapasztalata azt mutatja, hogy ami felhalmozható, ez el is veszíthető. Mirígy vágya a fiatalság boldogsága, de tévútnak bizonyul az ő célja is, ezért bűnhődnie kell. Csongor boldogságkereső útja során megtapasztalja, hogy mindennek két oldala van: szép és rút, fölemelő és borzasztó, siker és kudarc. El kell jutnia a teljes boldogtalanság állapotáig ahhoz, hogy felismerje, csak a szerelem bizonyul a személyiség egyetlen hiteles életcéljának. Tünde problémája a halhatatlanság és az időlegesség ellentéte. Ő a halandóságra vágyik, Csongor szerelmére, amelyért föl is adja tündérlétét. Az ő földre szállásában érik be annak a fának a termése, amelyet a kertbe ültetett. Balga és Ilma is egymást keresi, ők a mindennapokban találják meg a boldogságot. Vörösmarty ironikusan 4 jelzi, hogy az ő „jóllakottság-boldogságuk” semmivel sem alacsonyabb rendű, mint Csongor sé Tünde sokkal szellemibb boldogságkeresés, hiszen a végeredmény ugyanaz: a boldogság. Jelzi ezt az is, hogy Csongor a csodabocskorral repülve ugyanannyi idő alatt ér el céljához, mint Balga gyalog. Balga az idealista Csongorral szemben a földhözragadtat képviseli. Nem is érti igazán Csongor törekvéseit: „Ennyi gond, baj és bolyongás, /És miért? egy asszonyért”. Ő a fogyasztható földi javakban, a megfogható szerelemben, testi élvezetekben (evés, ivás) találja meg a boldogságot. A drámai költemény szereplői közti kapcsolatrendszer igen sokrétű. Csongor és Tünde romantikus szerelmét Balga és Ilma, a tenyeres-talpas, de talpraesett parasztházaspárja ellenpontozza. A műben lírai képmásokat találunk: Csongor – Balga, Tünde – Ilma ellentétben állnak egymással, ugyanakkor össze is tartoznak. Csongorék az égi, szellemi, álmodozó, míg Balgáék a földi, gyakorlatias, természetes jókedv képviselői. Uraikkal szembeállítva Balga és Ilma kiemeli Csongor és Tünde érzelmeinek fennköltségét, vágyaik légies szárnyalását. Alakjukban a költő nevetségessé teszi az esetlen, vaskos parlagiságot, a szűkkörű vágyakat. Ugyanakkor sok kedves népi humor is jellemzi őket, és célravezető gyakorlati érzékkel bírnak. Ők segítenek megtalálni a nyomokat, ráébreszteni urukat/úrnőjüket a földi lét nehézségeire, és hogy természetes jókedvvel könnyebb haladni. Csongor az álmodozó, csodára, szépre vágyó, céltalan, szabad ifjú, Tünde pedig a cselekvő, gyakorlatias gondolkodású, céltudatos nő, aki lehetőségeket teremt a találkozásukhoz. Vállalja emberi sorsát, a földi boldogságot, otthonteremtést. Csongor és a három vándor: sikerükben Csongor nem is kételkedik, csak kevésnek találja, mert azt már tudja, hogy sem a vagyon, sem a hatalom, sem a tudás nem mindenható. Tünde és az Éj asszonya: Tünde szembenéz az Éj pesszimista világnézetével, ő a pillanatnyi boldogságot és szerelmet választja, szemben a magányos örökkévalósággal. A drámai költemény nyelvezete jellegzetesen nyelvújítás utáni irodalmi nyelv. A nyelvezet a mű különböző rétegeinek megfelelően összetett. Csongor és Tünde szóhasználata emelkedett, stilizált, finomkodó. Balga és Ilma párosa népiesen, humorosan szólal meg, beszédük közel áll a hétköznapi nyelvhasználathoz. Mirígy és az ördögök beszédében vajákos szavak, sötét, baljós kifejezések, átkok, ráolvasások jelennek meg. Az Éj asszonyának nagymonológja filozofikus, emelkedett, érzékletes és költői képekben gazdag. A darab végkicsengése erősen pesszimista, elmarad az igazi katarzis. Az egész művet átható ellentmondások a zárlatban sem oldódnak fel, hiszen minden keresés a körkörösségbe torkollik, ily módon reménytelennek látszik. A Csongor által keresett boldogság csak a tündérvilágban, egy távoli, a mienknél magasztosabb világban, Tünde szerelmében létezik. Ez a tündérvilág az emelkedettebb élet jelképe, amely az emberek számára elérhetetlen. A valóságban nem létezik, ahogyan Tünde sem. Tünde világa tehát az emberi fantázia és gondolat világa. A záró kép az éjszaka kietlenségét, sötétjét és kilátástalanságát sugallja. A befejezést olvasva akaratlanul is visszagondolunk az Éj asszonyának monológjára. A rideg és szomorú világában csak a szerelem világít, és őrizheti meg érték-voltát. Erről szól a Nemtők éneke a mű zárlatában. Ugyanakkor Vörösmarty visszaretten a teljes reménytelenségtől. Mint olyan sokszor itt is fel akarja oldani a filozófiai, történelmi és lételméleti ellentmondásokat, de ez csak érzelmi szinten sikerül. A szerelem csupán elviselhetőbbé teszi a világot. A mű üzenete jellegzetesen romantikus: a pénz, a hatalom és a tudás hajszolása romlásba viszi az embert. Igazi boldogságot csak az őszinte, tiszta, szép érzések adhatnak. A földi ember nem találhatja meg a boldogságot az Ima és Balga-féle céltalan életben, magasabb rendű célok nélkül. Nem találhatja meg sem a három vándor romlásba döntő világában, sem Mirígy vagy az ördögök látomásszerű szférájában, sem Tünde, a vágyak világában sem. Hiába járja be az egész világot, csak egy másik emberrel együtt lelheti meg a boldogságot a földi életben, a földi kertben. Az értelmetlen és céltalan emberi létnek tehát 5 csupán az igaz, viszonzott szerelem, az égi és a földi érzés harmonikus egybeolvadása adhat tartalmat, célt, amiért érdemes élni. A műben megjelenő káprázat és csalárdság sokasága elvezet a drámai költemény értékrendjének megtalálásához is. A sors labirintusában, a látszatokból összeálló világban csak a hűség és a bizalom lehet az ember támasza, legfőbb értéke. Ugyanakkor az igaz szerelem is fontos értéket képvisel az alkotásban. A Csongor és Tünde nem pusztán szerelmi történet. A mű alapvető létfilozófiai kérdésekre keresi a választ: Van-e értelme az emberi létnek? Megtalálhatja-e az élet értelmét (a boldogságot) a földi létben az ember? Van-e olyan érték, amely az ember számára általános boldogságforrásként határozható meg? Mi adhat értelmet az ember életének? Képes-e a szerelem arra, hogy az ember vele és általa felül tudjon kerekedni halál tragikumán? Vörösmarty végső válasza minderre az igen. A műben találunk számos ősi motívumot. Ilyen például a vándorlás, a vándor motívuma. Csongor boldogságkereső utazóként lép színre. Tündétől való elválása után ismét útra kel, valójában lelkének ösvényein haladva keresi saját boldogságát. Az út élet- és lélekszimbólum, az a hely, ahol megtörténik a beavatódás. A hős a próbák kiállásával és a döntések meghozatalával éri el a megigazulást és boldogságot. A hármas út a döntéshelyzetet metaforizálja. Melyik a középső, amelyik célba juttat? Csongor útjának kezdete és vége a kert közepén álló tündérfa, amely belső középpont, vezérelv. Egyrészt értelmet ad a létezésnek, másrészt összeköti a világszinteket. Vagyis világtengely, axis mundi: lomb-ég, törzs-föld, gyökérzet-alvilág. Az alma termékenységszimbólum, a csodafa termései a szerelem beteljesülését jelképezik. A kert a kozmosz kicsinyített mása. Egyrészt valós helyszín, ahová Csongor hazatér, ahol találkozik Tündével, ahol elválnak, és ahol végül beteljesedik a szerelmük, otthonra lelnek. Másrészt jelképes helyszín. Az ember természetes tere, Édenkert, a paradicsomi állapot, a mennyei boldogság szimbóluma, ahonnan kiűzettünk és ahonnan elvágyódunk a világba, de ahová visszatérve már nem leljük helyünket, földi otthonunkat. A szerelem jelképe is, az égi és a földi szerelemé egyaránt. Ugyanakkor lélekszimbólum, Csongor lelkiállapotának kivetülése: az elején virágzó - Csongor boldog, a végén hervadozó - Csongor csalódott. Tündérhon az elveszett boldogság, a letűnt aranykor szimbóluma, a műben Tünde otthona. A kút felszíne a vágyakat, mélysége pedig a veszélyeket és félelmeket mutatja. Mindenki mást lát benne, vagyis mindenkinek mást jelent a boldogság. A mű romantikus jegyei: kevert műfaj, szerelmi történet, ellentétezés (két világszint, földi-égi, férfi-női szerepkörök: álmodozó szerelmes férfi-útmutató és cselekvő női erő, eszményiség-gyakorlatiasság), mesei elemek (ördögök, boszorkány, varázseszközök), lírai monológok, metaforikusság, költői nyelvezet, erőteljes költőiség. 6