Fénykép ontológiája

A fényképezés megjelenése a nyugati festészet számára lehetővé tette, hogy megszabaduljon a realizmus korlátaitól és önálló esztétikai identitást alakítson ki.

Az impresszionisták a fény és árnyék naturalisztikus ábrázolására törekedtek, miközben a részletek kidolgozása háttérbe szorult.

A fényképezés, a formák megjelenítésének új módjaként, a barokk illuzionizmus túllépésével új fejezetet nyitott a festészetben.

A fotózásnak köszönhetően a világ hitelesebb ábrázolása vált lehetővé, mint amit a szemünkkel láthatunk, míg a festészet a természet másolásának kényszere alól felszabadult.

Cézanne művészete a forma kiemelését és autonóm megjelenítését helyezi előtérbe, eltávolodva a perspektíva illuzionista geometriájától.

A művészetnek a múló idővel szembeni reakciója, melynek célja a létezés megőrzése.

Az egyiptomi művészet legfőbb célja volt.

A múmia a legkorábbi szoborfajtaként szolgált az ősi Egyiptomban.

A sírokba helyezett kis agyagszobrok, melyeket az eredeti múmia elvesztése esetén helyettesítőként használtak.

A művészeti alkotások létrehozásának eredeti funkciója, mely a létezés megőrzésére és a haláltól való védelemre fókuszált.

A művészet lassan felszabadult ebből a mágikus funkciójából, de megőrizte a halál emlékének megőrzésének értékét.

A portré nem feltétlenül a modell ontológiai azonosságát közvetíti, hanem annak emlékét őrzi meg.

A művészeti alkotások funkciója nem korlátozódik a gyakorlati haszonra, de a kulturális és érzelmi értékek megőrzésére is kiterjed.

Az a vágy, hogy a forma örökkévalóságával legyőzzük az időt, hogy a múlandó világot örökítve megőrizzük.

A festészet története, amely a pszichológiai vizsgálatot helyezi előtérbe, nem kimerül az esztétika területén, hanem a hasonlóság, vagyis a realizmus története lesz.

A modern festészet válsága a múlt század közepén, amely a fényképezés és a film szociológiai vizsgálatának köszönhető.

A realizmus a reneszánsz idején kezdett kialakulni, és a barokk művészetben érte el csúcspontját.

Az egyetemes festészet a szimbolizmus és a formák realizmusa közötti egyensúlyváltozás lehetőségeit keresi.

A spirituális valóság kifejezése és a külső világ utánzásának igénye közti ellentét, amely a XV. századtól kezdve jellemezte a nyugati fejlődést.

A perspektíva felfedezése a XV. században, mint az első tudományos és mechanikus rendszer, amely lehetővé tette a háromdimenziójú tér illúziójának megteremtését.

Két fő irányzat a festészetben: az esztétikai jellegű spirituális valóság kifejezése és a külső világ lemásolásának igénye.

A perspektíva csak a formák problémáját oldotta meg, nem a mozgást. A realizmusnak ezért az adott pillanatban megvalósuló drámaiságot kellett megtartania, mint egy pszichológiai dimenziót, amely az élet hatását tudja kelteni.

A rajz a barokk stílus drámaiságához ragaszkodott, míg a fénykép a dokumentum erejével lassan legyőzte ezt a tendenciát. Ma már a dramatizált rajz újra népszerű.

A művészetben a valóság meghódítása és annak művészetbe olvasztása egymást követő folyamatok. Ezek szétválasztása segít megérteni a festészet fejlődését.

Az illúzió megteremtésének szükséglete a XVI. század óta jelen van a festészetben. Ez egy intellektuális és mágikus eredetű igény, de megzavarja a művészet egyensúlyát.

A realizmus körüli vita abból adódik, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a világ lényegi jelentését kifejező igazi realizmust a pusztán látszatot visszaadó pszeudorealizmustól.

A szovjet művészeti kritika a festészet realista kifejezésének felmagasztalásakor a fénykép és a film megjelenése előtti kor nyelvén beszél, ami nem hatékony.

Az oroszok számára Ejzenstejn lett a Tintorettó, ami azt mutatja, hogy a film felfedezése új dimenziókat nyitott a művészetekben.

Aragon arra törekszik, hogy bizonyítsa: Repin a szovjet művészetben az igazi realista.

A XIX. században a művészettel szembehelyezkedő gondolkodás, amely a művészetet pszichológiai kategóriákba sorolja, és a valóság pontos leképezésére törekszik.

A fényképezést a barokk realizmus közvetlen örökösének tekintik, mivel kezdetben a valóság pontos leképezésére törekedett, nem pedig az esztétikaira.

A fényképezés kezdeti próbálkozásai a művészeti alkotások másolására fókuszáltak, ahelyett, hogy önálló művészeti formát teremtettek volna.

A fényképezés objektivitása miatt az emberi beavatkozás minimális, így „természeti” jelenségként hat, és képeinek elhihetősége és realizmusa kiemelkedő.

A fényképezés a valóság tükrözésére, nem pedig a művészeti stílusok utánzására jött létre, így önálló művészeti formának születik.

A fényképezés automatikus folyamata miatt az emberi beavatkozás a témák kiválasztásában és elrendezésében korlátozódik, nem pedig az alkotási folyamat minden részletében.

A fényképezésben a kép elhihetősége és a realizmus nagyobb, mint festménynél, mivel a valóságot közvetlenül képezi le.

A fényképezés nem az emberi kéz alkotása, hanem a mechanikai és optikai folyamatok eredménye, így a természethez hasonlóan hat.

A fénykép elkészülte, melyben a dolgok időtartamuk rögzítésével együtt változnak, és ezáltal mint a változások múmiája jelennek meg.

A fénykép sajátos hasonlóságértékének kategóriái meghatározzák annak esztétikáját a festészethez viszonyítva.

A fénykép esztétikai lehetőségei abban állnak, hogy a valóságot bemutatja.

Az objektív a fényképezésben a tárgyat a szokások és előítéletek nélküli környezetbe helyezi, ezáltal felszabadítja a spirituális máztól.

A fénykép természeti képe a természetet nem a művészet utánozásaként mutatja be, hanem maga a művészt utánozza.

A fényképezett tárgy élete az eredeti modellhez kapcsolódik, mint egy ujjlenyomat, nem pedig a modellel helyettesített alkotás.

A szürrealizmus a fényképezésben a természet részeként megjelenő képeket használja fel, melyek valódi hallucinációt keltenek.

A fotók mechanikus természete és esztétikai céljai szorosan összefüggenek, a szürrealizmusban elmosódik a valóság és a képzelet közötti határ.