A Római Köztársaság PDF

Köztársaságból egyeduralom: a római köztársaság működése, Caesar és Augustus A Római Köztársaság Háttérolvasmány Itália földje Itália a Földközi-tengerbe ékelődő félsziget, mely egy nyugati és egy keleti medencére vágja ketté a Földközi-tengert. Fekvése kedvező, mert az ókor fő közlekedési és keresk...

Köztársaságból egyeduralom: a római köztársaság működése, Caesar és Augustus A Római Köztársaság Háttérolvasmány Itália földje Itália a Földközi-tengerbe ékelődő félsziget, mely egy nyugati és egy keleti medencére vágja ketté a Földközi-tengert. Fekvése kedvező, mert az ókor fő közlekedési és kereskedelmi útvonalainak központjában helyezkedik el. Az itt élő népek számára mégis a szárazföld volt a fontosabb. Itália tagolatlan partvidéke ugyanis a görög földnél kevésbé kedvezett a hajózásnak, a félsziget kiterjedt medencéi (pl. Etruria, Latium) viszont jó lehetőséget biztosítottak a földművelésre. A félsziget nagy medencéiben jól termett a gabona, a dombokon a szőlő és az olajfa. Építőkövekből, például márványból a görögökhöz hasonlóan gazdag lelőhelyekkel rendelkeztek. Róma alapítása – etruszk és görög hatás Az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó latinok a Kr. e. 2. évezred végi nagy népességmozgások idején érkeztek Itáliába. A Tiberis folyótól délre elterülő Latiumban telepedtek le. A Tiberis menti dombokon a mondai hagyomány szerint Kr. e. 753-ban alapították Rómát. A mondai hagyomány a Trójából menekült Aeneas leszármazottjaihoz, Romulushoz és Remushoz köti Róma alapítását. A régészet igazolta a mitikus emlékezet által megőrzött időpontot. Róma fejlődésére a Latiumtól északra, Róma szomszédságában élő etruszkok gyakoroltak jelentősebb hatást. Városállamokat alapítottak, és fejlett városi kultúra jellemezte őket. Róma hét királyából az utolsó három etruszk uralkodó volt (Kr. e. VI. század). A római hatalmi jelvények jelentős része etruszk eredetű (pl. bíborszegélyű tóga, a bőrszíjjal összefogott vesszőnyaláb a bárddal, a sassal díszített elefántcsont jogar, a trónszék). Vallási életük is hatott Rómára. Az etruszkok a temetések alkalmával viadalokat tartottak, s később a rómaiak – már vallási tartalom nélkül – ezek mintájára szervezték a gladiátori játékokat. A köztársaság létrejötte és államszervezete Róma élén a város alapításától, Kr. e. 753-tól kezdve királyok álltak. A társadalom vezető rétegét a földbirtokos családok, a patríciusok alkották. Soraikból került ki a királyok tanácsadó testülete, a senatus (vének tanácsa). A társadalom alsóbb csoportja a politikai jogokkal nem rendelkező, de szabad plebejusokból állt. Többségük kis parcellákon dolgozó paraszt volt, de közéjük tartozott a kisszámű kézműves és kereskedő is. Az etruszk uralkodók a plebejusokra kívántak támaszkodni a patríciusokkal szemben. Válaszként Kr. e. 510 körül a patríciusok elűzték a királyt. Rómában arisztokratikus köztársaság jött létre. A köztársaságot a római polgárok, vagyis a patríciusok által választott tisztségviselők (magistratusok) irányították. A visszaélések elkerülése végett a görögökhöz hasonlóan ugyanazt a tisztséget többen is betöltötték (általában ketten), így egymást ellenőrizhették. A megbízási idő többnyire egy évre korlátozódott. A hivatalnokok nem kaptak fizetést, ezért csak vagyonos emberek vállalhatták a sok kiadással jár feladatot, így megvesztegethetőségük esélye kisebb volt. Az állam élén két consul állt. Békében ők birtokolták a főhatalmat, háborúban pedig a hadsereget vezették. Fontosságukat mutatja, hogy Rómában a consulok neveivel jelölték az éveket. Az ügyeket a senatussal egyetértésben intézték. A senatus létszáma kezdetben 100, majd a köztársaság időszakában 300 fő volt. A testület tagjai a nemzetségfők lehettek. Gyakorlatilag itt születtek a törvények, és a senatusnak döntő befolyása volt a külpolitikára is. A consulok helyettesei a praetorok. Feladatuk volt a város rendjének fenntartása és az ezzel kapcsolatos bíráskodás. Nagy veszély esetén dictatort választottak. Személyére a senatus tett javaslatot, és a consulok nevezték ki. A dictator óriási hatalommal bírt: minden ügyben egyedül, a saját belátása szerint dönthetett, és mindenki köteles volt ellentmondás nélkül engedelmeskedni neki. A dictatort később nem vonhatták felelősségre azért, amit hivatali ideje alatt tett. Ilyen kivételes hatalmú személyt azonban ritkán és akkor is csak maximum fél év időtartamra választottak. Minden római polgár (vagyis kezdetben csak patrícius) tagja volt a népgyűlésnek. Ezen nemzetségenként vettek részt és szavaztak, ezért a neve: comitia curiata. (A curia tíz nemzetséget tömörítő egység volt.) A patrícius népgyűlés azonban a senatus mellett jelentős befolyással nem rendelkezett. Patríciusok és plebejusok ellentétei Az etruszk uralomtól megszabaduló Róma sorozatos háborúkat vívott a város megvédéséért, először a szomszéd népek ellen, később pedig Itália meghódításáért. E háborúkban Róma jelentős zsákmányt és földterületeket szerzett. A legyőzött népektől elvett földek elvileg a római nép tulajdonába terültek, ezt jelzi nevük is: közföldek (ager publicus). Valójában ezek állami földek voltak, amelyekből a római polgárok, tehát kezdetben csak patríciusok bérelhettek, így növelve földbirtokukat. A háborúkban egyre nőtt a plebejusok szerepe, hiszen ők adták a római hadsereg fő erejét jelentő nehézfegyverzetű gyalogságot. Jelentőségüket felismerve a plebejusok harcot indítottak a számukra hátrányos megkülönböztetés ellen. Legfőbb követelésük a római polgárjog elnyerése volt. Jogi egyenlőséget kívántak, hogy a törvények ne tegyenek különbséget patrícius és plebejus között. A vagyonosabb plebejusok részesedni akartak a közföldekből, a szegényebbek pedig az őket fenyegető adósrabszolgaság eltörlését követelték. A plebejusok küzdelme több évszázadon át tartott, s mivel a háborúk csak belső egység mellett lehettek sikeresek, a plebejusoknak sikerült fokozatosan elfogadtatniuk követeléseiket. A plebejusok – kihasználva, hogy szükség volt katonai erejükre – a város elhagyásával, új város alapításával fenyegetőztek. Ennek adtak nyomatékot, amikor kivonultak a Róma melletti Szent- hegyre. A senatus meghátrált: a plebejusok saját tisztségviselőket, néptribunusokat választhattak (Kr. e. 494). Az új hivatal (magisztrátus) a plebejusok érdekeit képviselte. Az évente választott néptribunusok (kezdetben kettő, majd tíz) különleges jogokkal rendelkeztek: személyük és házuk sérthetetlen volt, és megvétózhatták (érvényteleníthették) a plebejusokat sértő törvényeket és intézkedéseket. A vagyoni alap megjelenése A következő időszakban a plebejusok célja a törvények írásba foglalása volt, hogy a törvények a patríciusokra és a plebejusokra egyaránt vonatkozzanak. Létrehoztak egy patríciusokból és plebejusokból álló bizottságot, mely előbb tíz, majd tizenkét táblán foglalta össze a törvényeket. A XII táblás törvények (Kr. e. 451) nem tettek különbséget patrícius és plebejus között. Kivéve a házasságkötést, melyet néhány év múlva engedélyeztek a patríciusok és plebejusok között. A származás helyett a vagyoni különbség számított a büntetések kiszabásánál. Másként bírálták el a rabszolgák és a szabadok tetteit is. A törvények szigorúan védték a magántulajdont, annak minden formáját. Az adósrabszolgaság megmaradt. A nemzetségi társadalom bomlását mutatja, hogy a törvények a nemzetségek helyett már a családot tekintették a római társadalom alapjának. A jog az apának szinte korlátlan hatalmat biztosított családja felett. A rendelkezésekben megtalálhatóak az ősi szokásjogra jellemző motívumok is, például a szemet szemért elv (talióelv). A származás mellett a vagyon is egyre többet számított Rómában. A város lakóit vagyonuk szerint öt csoportra (osztályba) osztották fel, és ez lett az alapja a politikai jogoknak, a katonáskodásnak és a hivatalviselésnek. A törvényeket érdemben egy újonnan létrehozott népgyűlés tárgyalta meg, amely már a vagyoni beosztás alapján szerveződött. Ezen a népgyűlésen az első vagyoni osztály több csoporttal képviseltette magát, mint a következő négy. Mivel csoportonként szavaztak, az ügyeket a legvagyonosabbak dönthették el. A hadseregben az első vagyoni osztály adta a legjelentősebb erőt képviselő lovasságot és a nehézfegyverzetű gyalogságot. A politikai életben való részvétel átalakítása újabb tisztséget hozott létre: a censorokét (Kr. e. 443). Időről időre (ötévenként) a censorok végezték a vagyonbecslést és a lakosság öt vagyoni csoportba való besorolását. Ők jelölték ki a senatus tagjait a nemzetségfők közül és a hivatalukat letett főhivatalnokokból. A censorok kivetették az adókat, ellenőrizték a pénzügyeket. A patríciusoknak születési előjogaik elvesztéséért némi kárpótlást jelentett e tisztség megszerzése: a népgyúlés öt év időtartamra két censort választott a patríciusok közül. A lakosság vagyon alapján történő felosztását a római hagyomány tévesen a jóval korábban (Kr. e. 6. század) élt Servius Tullius királynak tulajdonította, innen származik a neve: tulliusi alkotmány.