Ókori görög nyelvfilozófia PDF

1. A physis–thesis (természetesség–közmegegyezés) vita lényege és képviselői, illetve folytatása a 21. századig. Kezdete: a görög nyelvtudomány korai kezdetei Philosophia – az emberi tudás teljessége Kr.e. a 6. sz. végéig – viszonylag jól körülhatárolható tudományterületek: csillagászat, fizik...

1. A physis–thesis (természetesség–közmegegyezés) vita lényege és képviselői, illetve folytatása a 21. századig. Kezdete: a görög nyelvtudomány korai kezdetei Philosophia – az emberi tudás teljessége Kr.e. a 6. sz. végéig – viszonylag jól körülhatárolható tudományterületek: csillagászat, fizika, matematika, etika, metafizika Kr.e. 6 – 3. sz.: a nyelvet filozófiai szp-ból vizsgálták – filozófiai korszak Kr. e. 3 – 2. sz.: grammatikai korszak (hellenisztikus kor) – Alexandria, Pergamon A természet – közmegegyezés vita Természet (physis) – közmegegyezés (nómos) - a nyelv szavai a dolgok természete nyomán keletkeznek-e vagy közmegegyezésen alapulnak-e? Alapvető vitatéma: ◼ mi a jó és mi a rossz; ◼ mi az igazságos és mi az igazságtalan; ◼ mennyiben fakadnak a dolgok természetéből és mennyiben hallgatólagos megállapodás vagy éppen kifejezett törvényalkotás eredményei? Kratülosz Témája: a nyelv eredete, ezen belül a szavak és jelentésük közötti összefüggés ◼ Vajon az összefüggés a szó alakja és jelentése közötti természetes kapcsolaton alapul, vagy egyszerűen konvenció, megállapodás eredménye-e? 1. Természetpártiak ◼ A hangutánzás szerepe ◼ Az általánosabb hangszimbolika az egyes szava fonológiai szerkezetében ◼ A „természetes forrásra” vezették vissza a szavakat (habár el kellett ismerniük, hogy az idő nem múlt el nyomtalanul az „eredeti” alak fölött) ◼ Minden dolognak természettől fogva van helyes, valódi neve. A neveknek van természetes helyességük, valódiságuk, a görög és a nem görög nyelvekben egyaránt ◼ Ez nem ugyanaz a név, amivel az emberek konvencionálisan jelölnek dolgokat Homérosz írásaihoz kell fordulnunk. Homérosz megkülönbözteti a dolgok istenektől és emberektől adott nevét. Az istenek a dolgokat a valódi, természetes nevükön nevezik (ha egyáltalán nevet adnak nekik, biztosan helyes nevet adnak). Pl.: Hektór fiának nevei: Szkamandriosz és Asztüanax Melyik helyes? Melyiket tartotta Homérosz valódibbnak?– Kik adnak helyesebb nevet, az értelmesek vagy az értelmetlenek? – Az értelmesek. A férfiak értelmesebbek, mint a nők. Homérosz szerint Hektór fiát a trójai férfiak hívták Asztüanaxnak, tehát Szkamandriosznak a nők hívták. A férfiak Homérosz szeirnt is bölcsebbek. Tehát az Asztüanax jobb név így. Asztüanax: „város ura”, vagyis azé a városé, amelyet apja mentett meg. Alaphang: pl. az r mozgást fejez ki, több ilyen értelmű görög szóban is közös; aki ezt a betűt adta a mozgásnak, valószínűleg érzékelte, hogy ennek kiejtése közben a legkevésbé passzív a száj. Az i hangot mindenféle finom dolgok kifejezésére alkalmazzuk. A kiejtés sajátosságai és a kifejezni kívánt dolog közötti hasonlóságokra alapoz: az r aktív, az i sima, az l-nél siklik a nyelv, a d és a t szorul, megáll, az n befelé képzett hang, innen jön az endon ‘vmin belül’ szó, stb 2. Megállapodáspártiak A szókincs elemei tetszés szerint megváltoztathatók és a nyelv ugyanolyan hatékonyan használható tovább, ha az illető változásokat a beszélők egységesen elfogadják ◼ A szótagokba lehet változatosságot vinni, így a nevek a laikus számára különbözőeknek tűnnek. Aki ért a nevekhez, a nevek lényegét vizsgálja, nem vezeti félre, ha a név lényegét akár egészen különböző betűkkel fejezik ki. Az előbbi példával: Asztüanax és Hektór nevében csak a T közös, mégis ugyanazt jelenti a két név (város ura, birtoklója) Ha a név pont olyan lenne, mint amit jelöl, minden duplán lenne, és senki nem tudná megmondani, mi a név és mi a dolog Lehet, hogy ha a névadó egyszer tévedett, a többit erőnek erejével összhangba hozta a tévedéssel. Mint a matematikában: elég egy kezdeti kis hiba, nagyobb számú hibát eredményez, mégis összhangban marad az egész. Arisztotelész közmegegyezéspárti: ◼ „A nyelv konvención alapul, mivel egyetlen név sem terem magától” – a hangutánzás nem feltétlenül ingatja meg ennek a helyességét; ◼ „A beszéd az elme tapasztalatainak ábrázolása, az írás pedig a beszéd ábrázolása” (De interpretatione) Epikurosz (Kr.e. 341–270): közbülső álláspontra helyezkedik: „A sztoikusok véleménye szerint a nevek természetesen alakulnak ki, úgy, hogy az első hangjuk utánozza azt a dolgot, amit megneveznek” – de később különféle változásokat szenvednek, módosuláson mennek keresztül 3. A vita lényege Ösztönzi a nyelv részletesebb vizsgálatát: ◼ szemügyre veszik a szavak szerkezetét és jelentését ◼ az alaki minták tanulmányozásához vezet ◼ etimológiai vizsgálatok A physis–thesis-vita Az antik görög filozófusok alapvető problémának tekintették a nyelv eredetének a vizsgálatát ez a kérdéskör pedig szorosan kapcsolódik ahhoz a vitához, amely az ún. physis thesis-elmélet hívei között zajlott. Arról van tehát szó, hogy egy adott dolog és neve között van-e szerves (organikus) kapcsolat, vagy egyszerűen konvención (megegyezésen) alapul. Ez a kérdés végighúzódik a nyelvtudomány két és fél évezredes történetén és voltaképpen a 20. század első évtizedeiben Saussure-nek a nyelvi jel önkényes jellegéről szóló tételével sem jut nyugvópontra. Az ún. physis–thesis-vita két nagy táborra osztotta a klasszikus ókori görög filozófusokat: a pitagoreusok pl. a nyelvet nem önkényes, hanem természetes képződménynek tekintették, amely bizonyos törvények szerint keletkezett, a szofisták viszont a nyelv konvencionális jellegét hangsúlyozták. A sztoikus filozófusok a vitában hajlékonyabb álláspontot képviseltek, a nyelv keletkezésének időszakát, amelyben lehetőnek tartották a tárgy és a név közötti természetes kapcsolatot, elhatárolták attól a későbbi korszaktól, amelyben ez a szerves, természetes kapcsolat már konvencionálissá válik. Talán a mai korszerű felfogáshoz legközelebb áll az epikureusok álláspontja, akik a nyelvet természetes képződménynek tekintették, olyan képződménynek, amelyet a közösség hozott létre az emberek egymás közötti érintkezés eszközeként. Képviselői: Platón Platón elsősorban a physiselmélet híve , de élete végén már a konvencionális szemléletet tartotta helyénvalónak. Azaz, pontosabban a Kratüloszban, melyben vita folyik Kratülosz, Hermogenész és Szókratész között, Kratülosz a physiselméletet tartja elfogadhatónak, azaz szerinte a tárgy nevét magának a tárgynak a természete határozza meg. Hermogenész pedig a thesiselmélet jogosságát vallja, vagyis szerinte a tárgy és a neve közötti kapcsolat a konvención, megegyezésen alapul. Maga Platón voltaképpen Szókratész nevében fejti ki véleményét , azaz nem csatlakozik egyik táborhoz sem. Visszautasítja azt az álláspontot, mely szerint a tárgy és a neve közötti kapcsolat véletlen , mert ebben az esetben minden embernek saját nyelve lenne , ami nem egyeztethető össze a józan ésszel. Az ellentétes álláspontot sem tartja helyesnek. Felfogása szerint a nyelvnek az eredetében, kialakulásában nem a physis- vagy a thesis-elmélet közötti ellentét a lényeges, hanem annak elismerése, hogy a nyelvben egy ilyen mélyen rejlő belső célirányosság létezik, amely kizár mindenfajta szeszélyt és önkényt. Platón (Szókratésszel szólva) úgy véli, hogy kezdetben a szó hangjai és a jelölt tárgy között valóban létezhetett természetes belső kapcsolat , hiszen néhány hangnak ma is van szimbolikus jelentése , ami arra enged következtetni, hogy a szavak olyan hangokból állnak, amelyek jellemzőek a szóban forgó tárgyra vagy jelenségre. A nyelv legkisebb egységének a szót tekinti , betűkből amely szótagokból áll , amelyeket magánhangzókra és mássalhangzókra oszt , ez utóbbiak pedig. Felfigyel arra is, hogy a szavak jelentése megváltozhat , ha egy betűt hozzáteszünk a szóhoz, de ezáltal érthetetlenné is válhat. 2. Arisztotelész és a sztoikusok felfogása a nyelvről Arisztotelész (Kr.e. 384–322) Platón munkáiból indul ki sokszor Retorikai és logikai munkáiban Arisztotelész után – a hellenisztikus kor Koiné‘közös dialektus’ – a kormányzás, a kereskedelem, az oktatás nyelve sztenderdnek számított A görög nyelv mint idegen nyelv különösen fontossá vált Kisázsiában Arisztotelész – nyelvtanfelfogása Hozzátesz egy harmadik osztályt: syndesmoi– a kötőszavak, névelők és névmások osztálya Formális meghatározását adja meg a szó nak mint nyelvi egységnek:  ◼ a mondat egy összetevője, amelynek saját jelentése van, de nem osztható kisebb, jelentéssel bíró részekre Ill. a főnév nála: konvenció alapján jelentéssel bíró hangsor, amely nem utal időre Foglalkozik a főnévi nem kategóriájával, és felsorolja a tipikusan nem-jelölő végződéseket Ptoseis (ragozható szó alapalakjából levezetett forma) ◼ A főnevek függő esetei ◼ A melléknevek közép- és felsőfokú alakjai ◼ A melléknevekből képzett határozószavak ◼ Igeidők (kivéve a jelent) ◼ Igeragozási alakok A sztoikusok Zénón (Kr.e. 315 k.) A nyelvészet külön helyet kap A nyelvészeti kérdéseket külön írásokban tárgyalják – rendszeres módon A nyelv helye a sztoikus rendszerben „Először jön az érzékelés, azután az elme a beszéd segítségével szavakba önti az érzékelés által szerzett tapasztalatokat” „Minden dolgot dialektikus szemlélettel lehet megismerni” „A legtöbben egyetértenek abban, hogy a dialektika tanulmányozását helyénvaló a beszéddel foglalkozó részével kezdeni” A nyelvi forma és a jelentés dichotómiája „jelölő” és „jelölt” A jelölt – nem csupán egy elmében keletkező benyomás, hanem valami a beszélő és a hallgató tudatában, ami megfelel egy nyelvi megnyilatkozásnak A grammatika területén alkotnak nagyot – a logikából indulnak ki Propozicionális logika és a különféle predikátumok vizsgálata – a szintaxis megszületése Két fő irányba kutatnak: ◼ A szóosztályok elkülönítése, pontosabb definíciók kidolgozása, a morfológiai osztályok differenciálása ◼ A szintaktikai funkciók meghatározása Hosszabb folyamat, az egyes szerzők egymás megállapításaira építenek, az előző szerzők osztályait bővítik A valamely két (szó)osztály közötti különbséget jelentéstani alapon ragadták meg Náluk jelenik meg a mai értelemben vett eset fogalma is Új terminológiát dolgoznak ki az igékkel kapcsolatban (aktív tranzitív igék; passzív igék; semleges, intranzitív igék) Az aspektusokat is megpróbálják felfedni (befejezettség, befejezetlenség/folyamatosság) A sztoikusok: ◼ A grámma 3 oldalát különítik el: ◼ A hangértékét ◼ Az írott alakját ◼ A nevét ◼ Háromféle hangsort különböztetnek meg: ◼ A beszédben valóságosan megjelenő, jelentéssel bíró hangsorokat ◼ A szótagépítési szabályoknak megfelelő, de nem előforduló hangsorokat ◼ A nyelvben fonológiailag lehetetlen hangsorokat Jegyzet: A sztoikusok alatt a nyelvészet meghatározott helyet szerzett magának a filozófia általános körén belül , és a nyelvészeti kérdéseket kifejezetten külön a nyelvről szóló írásokban tárgyalták. A sztoicizmus a hellenisztikus korszak egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású filozófiai irányzata A sztoikus filozófiai irányzat megalapítója a kitioni Zénón (Kr. e. 333 v. 332–262 v. 261), Filozófiájukat három nagy területre osztották fel : logikára, fizikára és etikára. A logika magában foglalta felfogásuk szerint az ismeretelméletet, a szemantikát, a grammatikát, a stilisztikát és a formális logikát. A logikának ezek a területei, részelemei szoros kapcsolatban állnak egymással , mert mind a négy területnek azonos a tárgya : a logosz, mely egyaránt jelent ’beszéd’-et vagy ’gondolkodás’-t. A sztoikusok a tágan értelmezett logika fogalmába sorolják az ismeretelméletet, az episztemiológiát is. A sztoikusok felfogása szerint a nyelv és a gondolkodás szoros kapcsolatban van egymással , ez utóbbinak a törvényszerűségei csak a nyelv vizsgálata révén ismerhetők meg. Éppen ezért nem véletlen, hogy a sztoikusok felfogása szerint a dialektika (mai felfogás szerint a logika) tanulmányozását a nyelv, a beszéd vizsgálatával kell kezdeni. Abból az elgondolásból indulnak ki, hogy a dialektika tanulmányozását a hang vizsgálatával kell kezdeni, mivel az emberi hang „a gondolkodás terméke” , hangoktól. ezzel is megkülönböztetve az emberi hangot az állati Rendkívül nagy jelentősége van a sztoikus tanításban a testi és nem testi megkülönböztetésnek. A szó szigorú értelmében csak a testekről állíthatjuk, hogy léteznk A sztoikusok a nyelvi forma és a jelentés viszonyának az értelmezésében igen közel állnak a saussure-i signifiant és signifiéhez. A sztoikusok azt mondják, hogy három dolog kapcsolódik össze a beszédben: a jelentés (semainomenon), a kifejezés (semainon) és a vonatkozás tárgya (tynchanon). Ezek közül „kifejezésen” a hangot kell érteni (phoné), a jelentés maga a dolog (pragma), amely a hang által feltárul, és amelyet mi felfogunk mint gondolkodásunkkal együtt létezőt, de amelyet a barbárok nem értenek, noha a hangot hallják, végül a vonatkozás tárgya az, ami kívül létezik. Erőteljesen hangsúlyozzák a grammatikai forma és szintaxis szoros kapcsolatát mint az értelmes közlés szükségszerű alkotórészeit, de ezeket nem tekintették a mondanivaló részének. Ugyanis a jelentés és a grammatikai forma között olyan szoros szerves kapcsolatot, viszonyt tételeztek fel, hogy ezt azonosságnak is tekinthetjük. A physis–thesis-vitában is állást foglaltak. Úgy vélték, hogy a nevek (a szavak) a tárgyakra jellemző hangokat idéznek fel, és olyan benyomásokat fejeznek ki, amilyeneket a tárgyak, dolgok az emberi tudatban, lélekben kiváltanak, vagyis a nevek a természetes hangok segítségével a tárgy, a dolog lényegét fejezik ki. A sztoikusok grammatikai felfogásán érezhető Arisztotelész Kategóriáinak a hatása. Először is tisztázták az arisztotelészi ptosis fogalmát, és pontosabban elhatárolták egymástól a szófajokat. Mint ismeretes, Arisztotelész három, illetve nyolc szófajt különböztet meg. A három alapvető szófaj: a névszó, az ige és a kötőszó (kopula), a nyolc szófaj pedig voltaképpen a beszéd részeit foglalja magában a betűtől a mondatig. Tovább finomították az arisztotelészi szófaji felosztást, és elkülönítették egymástól a névelőt és a névmást, a kötőszók osztályát pontosabban meghatározták, és rendezték az esetek elnevezését is, azaz az alanyeset mellett ún. függő eseteket különböztettek meg. A sztoikusoktól származik a latin fordításból ismert: genitivus, dativus, accusativus, vocativus és a nominativus. A Kr. e. 3. század közepére a sztoikusok már négy „beszédrészt” (szófajt) különböztettek meg : 1. főnevek, melyeket két kategóriába soroltak: közös főnevek és tulajdonnevek, ezeket különböző elnevezésekkel jelölték, 2. igék, 3. „konjunkciók”, ezek közé tartoztak a prepozíciók is, 4. a névelők, ebbe a kategóriába sorolták a névmásokat és a mutatószókat is. A mellékneveket a főnevekhez sorolták , tartották számon. A sztoikusok tevékenysége az „esetek” meghatározásában és elnevezésében rendkívül jelentős teljesítménye az ókori görög nyelvészeti gondolkodásnak. Nem kevésbé figyelemre méltó az a mód, ahogyan a sztoikusok az igeidőket elemzik. Nemcsak az igeidők elnevezésének a meghonosítása fűződik tevékenységükhöz, rendkívül jelentős az igeidők és az igei aspektus megkülönböztetése is. Az igei aspektus, mely a cselekvés minőségét, lefolyásának jellegét, a cselekvés belső határát, eredményét, tartósságát, ismétlődését stb. jelenti, lehet nem befejezett, azaz folyamatos (cselekvésű) és befejezett. Ezt a felosztást a következő ábrával érzékeltetjük: Erőteljesen hangsúlyozták: „egyedül a jelen idő valóságos ”, a jelent a múltból és a jövőből származtatták. Ez annak a kifejezésére szolgál, hogy az idő folyamatos , és csupán a nyelv segítségével tördelhető szét különböző viszonyokra. A sztoikusokról szóló vázlatos ismertetésből kiderül az, hogy a nyelvet az objektív valósággal való kapcsolatukban vizsgálták , de elődeikhez hasonlóan ők sem léphették át árnyékukat. Noha grammatikai, szemantikai és logikai nyelvészeti kutatásokat határolták el világosan egymástól a három területet végeztek, ők sem. Ám ennek ellenére is azt kell mondanunk, hogy grammatikai és szemantikai tevékenységük során számtalan olyan következtetésre, olyan megállapításra jutottak, amelyek időtállónak bizonyultak a nyelvészeti gondolkodás történetében 3. Az analógia és anomália vitája Arisztotelész az analógiát, a sztoikusok az anomáliát tekintették a nyelv uralkodó szervezőelvének A rendezettség, különösen az aránypárszerű szabályosság milyen mértékben érvényesül a görög nyelvben, és a nyelvben általában; mennyire jellemzik a szabálytalanságok, „anomáliák” Alexandria és Pergamon közötti vetélkedés: Alexandriában az analogistáké a vezető szerep Pergamonban pedig a sztoikusoké Khrüszipposz (Kr.e. 280–212) értekezést ír az anomáliáról 1. Az analógia A szabályosságok – az alaktani paradigmák szabályosságai (morfológiai végződések szabályosságai, hangsúlyminták) A morfológiailag összevethető szavaknak összevethető analogikus jelentésük van – a szóosztályok és alosztályok paradigmáinak felfedése – az alaktani összetevők kidolgozása Arisztotelész számos művében a vezérlő elv az aránypár-jelleg (análogon, analogía) ◼ minél több szabályosság található meg a nyelvben, annál könnyebben, hatékonyabban tudunk kommunikálni 2. Az anomália Az anomalista álláspont addig tűnik helytállónak, míg nem tesznek különbséget ragozás és szóképzés között A sztoikusok a nyelvet természetes emberi képességként fogták fel, összes jellegzetes szabálytalanságával együtt Szemantikai elemzéseikben – bármely egyértelmű egy alak/egy jelentés megfelelést feltenni a görög vagy bármely más nyelvben hiba lenne Néha egyetlen szóalak több, igen eltérő szerepben jelenik meg Szent Ágoston (354–430) továbbgondolva a sztoikus nézeteket: ◼ Acies több jelentése: ◼ acies militum ‘csatasor’ ◼ acies ferrí ‘penge éle’ ◼ acies oculorum ‘éles látás’ Az ókori görög művelődés történetében a sztoikus filozófusok nyelvészeti-logikai vizsgálódásaik során elsőként rájöttek arra, hogy a nyelv életében nincs párhuzamosság a logikai és a grammatikai tényezők között, azaz a nyelvben bizonyos anomáliák fedezhetők fel. A tartalom és a kifejezés természetének különbözősége révén a nyelvben léteznek többjelentésű szavak, szinonimák és homonimák, de a sztoikusok arra is felfigyeltek, hogy a természetes nem és a grammatikai nem között nincs egyezés, ugyanígy nincs egyezés a szó jelentése és a nyelvtani formája között. Ez a felismerés vezette a sztoikusokat arra a következtetésre, hogy ugyanannak a hangalaknak különböző jelentése is lehet, azaz a sztoikusok felismerték a nyelvben az amfibóliát, a kétértelműséget, a kettős értelmet. Mindezek a nyelvben észlelhető anomáliák azt az ötletet sugallják, hogy a tartalom elemzése lehetséges a kifejezés elemzése nélkül is. Az analogisták legjelentősebb képviselője a szamothráki Arisztarkhosz (kr. e. 216 144). A neves alexandriai filológus szerint a nyelv működése szigorú törvényszerűségek szerint történik. Ezt az elvet vallotta maga Arisztotelész is. Minthogy az analogisták szerint a nyelv konvenció, az emberek közötti megegyezés alapján jött létre, éppen ezért, mert a nyelv emberi alkotás eredménye, felfedezhetők benne jól körülírt szabályok, bizonyos kategóriák, típusok, és ennek folytán az emberek beavatkozhatnak a nyelv életébe azzal a szándékkal, hogy tökéletesítsék. Az analogisták a nyelvet harmonikus rendszernek tekintik, nem egy taxonomikus leltárnak, halmaznak, olyan struktúrát látnak a nyelvben, melyet szimmetria és arányosság jellemez. Felfogásukban döntő szempont: az úzus, a használat. Természetesen az analogisták egyáltalán nem tagadták, hogy a beszélt köznyelvben számos eltérés észlelhető bizonyos törvényszerűségektől, azaz tudomásuk vették azt a cáfolhatatlan tényt, hogy nincs tökéletes morfológiai egység, ezért szükséges a nyelvet emberi tevékenység, beavatkozás révén tökéletesíteni. Ezzel szemben az anomalisták, Arisztarkhosz ellenfelei a sztoikus méloszi Krátész (Kr. e. 170 körül) görög nyelv- és irodalomtudós, Khrüsszipposz feltétlen híve, behatóan foglalkozott Homérosszal, Hésziodosszal, Euripidésszel, Arisztophanésszal. Ő az anomáliát nem a nyelv és a logika törvényei, hanem a szavak közötti eltérésben látta. Kratész igen alapos filológiai képzettségű görög tudós volt, a mindennapi nyelvhasználatot figyelte és behatóan foglalkozott a kivételekkel. Szerinte a nyelvben úton-útfélén találkozunk a törvényszerűségektől való eltéréssel, az anomáliával. Ez tkp. azzal magyarázható, hogy a dolog és a szó között ún. inkongruencia van, ez az oka az anomáliának. Itt van pl. a nemek kérdése. A legtöbb szónak semmi köze a görögben vagy a latinban a nemekhez, amelyek az analogisták szerint megfelelnek a valóság reális viszonyainak. , holott ez az anomalisták szerint mélységes tévedés. Mert miért a fa, a tó, a folyó stb. ilyen vagy olyan nemű, holott ezeknek a szavaknak semmi közük sincs a természetes nemekhez Mindenesetre annyit az eddigi rövid ismertetésünkből is leszögezhetünk, hogy az analógiáról és az anomáliáról szóló vita nagyon termékenynek bizonyult a grammatikai jelenségek osztályozásának a kimunkálásában.. Talán nem esünk a téves aktualizálás hibájába, ha az analogisták és az anomalisták vitája során kikristályozódni látjuk a nyelv rendszerszerű felfogását 4. A két legfontosabb görög és római grammatika. Ezek utóélete a középkorban A görög grammatika Két jelentős művelődési központ alakul ki Nagy Sándor korában: Pergamon és Alexandria. Az analógia–anomália-szembenállás e két híres tudományos központ képviselői között erősen éreztette hatását: Alexandriában az analogistáké volt a vezető szerep, Pergamonban pedig a sztoikusoké, akik az anomalisták felfogását vallották magukénak. Az ókori görög klasszikusok alkotásaiban a görög nyelv gyors változása következtében akadtak olyan részek, melyek erősen megnehezítették a klasszikus alkotások megértését, ezért szükségessé vált a klasszikus szövegek magyarázata, helyes értelmezése. A klasszikus szövegeknek a filológiai, grammatikai, lexikai magyarázataiból sarjadt ki a görög nyelv grammatikai rendszere , valójában az alexandriai tudósok tevékenységének eredményeként alakult ki a grammatika mint önálló tudományos diszciplína. Hosszú éveken át a szamothráki Arisztarkhosz (Kr. e. 215–143) vezette az alexandriai iskolában folyó kutatásokat, kb. 40 tanítványa közreműködésével sikerült egy pontosan ellenőrzött teljes és hiteles Homérosz-szöveget megállapítania. A másik neves alexandriai tudós, Bizánci Arisztophanész (Kr. e. 257–180) nem csupán lexikográfiai és dialektológiai kérdésekkel foglalkozott, jelentősek a három hangmagasság, a zenei hangsúly (akcentus) kidolgozásában elért eredményei, amelyeket a klasszikus görög szövegekben ma is használnak. Ezek a következők: éles ékezet (magas): ó, a tompa ékezet (mély): ò, és ezek kombinációjából származó hajtott ékezet (eső): ô. Az alexandriaiak jelentős fonetikai vizsgálatokat folytattak , többek közt megállapítják, hogy a magánhangzók lehetnek rövidek vagy hosszúak. Arisztarkhosz tanítványai közül munkássága révén kiemelkedik Dionüsziosz Thrax (Kr. e. 170– 90), aki mesteréhez hasonlóan a nyelvben a rendre való törekvést tekinti mérvadónak. Ő írta meg az első rendszeres görög nyelvtant a rómaiak és a barbárok részére, melynek címe: Tékhné grammatiké. Ez a mű mindössze 15 nyomtatott oldalnyi terjedelmű és 25 szakaszból áll. Maga a tékhné Thrax felfogásában: hasznos tevékenység, művészet, Kr. e. kb. 100 k. keletkezett. Thrax munkája híven tükrözi az alexandriai iskola képviselőinek a felfogását és egyben saját koncepcióját a nyelvről és a nyelvtanról. Ebből a meghatározásból egyértelműen következik, hogy Thrax számára a grammatika tkp. egy filológiai jellegű tudomány, pontosabban: művészet, mely magában foglalja mindazt, ami a nyelvvel kapcsolatba hozható, de külön kiemeli a „költői kifejezések magyarázatát”, valamint „a költői mű értékelését, amely a nyelvtan legnemesebb része”. Az értekezés a fonetikával kezdődik, 7 magánhangzót és 17 mássalhangzót meg, és felfigyel arra is, hogy a hangsúlynak értelem-megkülönböztető szerepe van. A Tekhné a nyelvtani leírás két alapegységét különbözteti meg különböztet: a mondatot, a logost a nyelvtani leírás felső határaként, a szót, a léxist pedig alsó határaként tartja számon. Thrax szerint a mondat egy teljes gondolatot fejez ki. A Tekhneben Thrax 8 szóosztály t (szófajt) különböztet meg. Ezeknek a szóosztályoknak (méros lógou) a felsorolása, amelyekből a mai mondatrészek is származnak, de inkább ’szófaj’-oknak fordíthatók, azért is érdekes és nagy jelentőségű, mert latinosított formájukban, kisebb módosításokkal, még ma is élnek az iskolai oktatásban és a tudományos kutatásban. Ebben az osztályozásban tkp. az arisztotelészi osztályozási módszerek érvényesülnek: ónoma (főnév): esetragozott beszédrész, amely konkrét vagy absztrakt dolgot jelöl, rhēma (ige): esetragot nem tartakmazó, de időre, személyre és számra vonatkozóan ragozott beszédrész, amely elvégzett vagy elszenvedett cselkevést vagy történtést jelöl, metokhē (igenév): igei és főnévi tulajdonságokat egyaránt tartalmazó beszédrész, árthron (névelő): főnevek előtt vagy után álló, esetragozott beszédrész, antōnymia (névmás): személyragozott beszédrész, amely főnév helyett állhat, próthesis (elöljárószó): olyan beszédrész, amelyet bármely más szó elé tehetünk összetételekben és szószerkezetekben, epírrhēma (határozószó): ragozatlan beszédrész, amely igét módosít vagy ahhoz járul, sýndesmos (kötőszó): olyan beszédrész, amely összeköti a beszédet és kitölti az űröket annak értelmezésében. Természetesen ezt az osztályozási rendszert a későbbiek során módosították. A Tékhnében mindegyik szóosztálynak, szófajnak Thrax megadja a szavak „járulékos tulajdonságait” (Arisztotelésztől származó: parepómena), azaz a szavak nyelvtanilag lényeges jellemzőit. (Dionüszioisz Thrax a Tékhnejében tkp. összefoglalja azokat a felfogásokat, megállapításokat, amelyeket az alexandriai tudósok alakítottak ki grammatikai, filológiai tevékenységük során.) A főnév „járulékos tulajdonságai” (parepómena) a következők: Génos (nem): hímnem, nőnem, semlegesnem; Eidos (típus): alap, képzett, ami azt jelenti, hogy pl. a ’földi’ (gaieios) melléknév „képzett főnév”-ként szerepel, és a képzett főnevek más osztályai között olvasható a melléknevek közép- és felsőfokú alakja. A Tekhnében a melléknév a főnevek osztályában szerepel. Skhema (alak): egyszerű vagy összetett, aszerint, hogy egy vagy több főnévi gyök alkotja a főnévi tövet; Arithmós (szám): egyes, kettes, többes; Ptosis (eset): nominativus, vocativus, accusativus, genitivus és dativus, majd később az öt esetet a rómaiak kiegészítették egy hatodik esettel, az ablativusszal. Ezt a hézagot igyekezett kitölteni a Kr. u. II: század elején, az Alexandriában élt Apollóniosz Düszkolosz, aki részletesen foglalkozott a mondattannal (Peri syntāksēos ~ A szintexisról), több értekezést írt a különböző mondatrészekről. Apolóniosz mondattani munkássága arról tanúskodik, hogy előtte is már írtak a görög mondattanról , de egyetérthetünk a három századdal később élt latin nyelvtaníróval, Priszcianusszal (Kr. u. 5–6 sz.), aki Apollónioszra úgy hivatkozott, mint „a legnagyobb nyelvtani tekintélyre”. Valóban a nyelvtudomány-történet Apollóniosz Düszkoloszt tekinti az első tudósnak, aki kísérletet tett a görög nyelv átfogó, módszeres szintaktikai leírására. Már Platón és Arisztotelész megkülönbözteti az ónomát (névszó) és a rhémát (ige), mely Apollóniosz Düszkolosz szintaktikai felfogásában is választóvonalnak bizonyult, ami azt jelenti, hogy mondattani felfogásában a főnévhez és az igéhez kapcsolódó szóosztályok viszonyaira alapozza mondattani leírását. A mondat tehát a főnév (ragozott) esetével és az igékkel való kapcsolat révén fejez ki egy egységes gondolatot. Apollóniosz fejtegetéseiben már szóba kerül az ige három osztálya , cselekvő a cselekvő, szenvedő és semleges (közép) igék soztálya, melyek közül a osztály jelenti a tárgyas, a semleges pedig a tárgyatlan igék osztályát; a tárgyas igék azok, amelyek azt sugallják, hogy a cselekvés valakire vagy valamire áttevődik. Innen származik a latin verbum transitivum, a tárgyas, ill. a tranzitív ige szakkifejezés. A görög grammatikusok – és természetesen az alexandriai tudósok is – nagy jelentőséget tulajdonítottak a hangsúly, a központozás, általában a prozódiai kérdések vizsgálatának , ami szerves összefüggésben van a görög (klasszikus görög) nyelv jellegével. Appollóniosz Düszkolosz fia, Hérodiánosz (Kr. u. II. sz.) Marcus Aurelius római császár (Kr. u. 120–180) megbízásából a görög helyesírás és prozódia kérdéseivel foglalkozott , de a szóképzésről is voltak értékes megállapításai. A második sz.-ban a hangsúlyjelekkel , a magánhangzók hosszú és rövid voltának, a szótagsúlynak (könnyű és nehéz szótagok) stb. kérdéseit leginkább szkholiaszták vizsgálták, akik jegyzetekkel, magyarázatokkal látták el a különböző tudományos értekezéseket. Az alexandriai iskola eredményes működése a Kr. u. első, második században már egyre kevésbé csillogott régi fényében. Az iskola képviselői lassan szétszéledtek, többségük átköltözött Rómába, a Róai Birodalom központjába. A római nyelvészet kialakulása és eredményei 1. A kezdetek Miután Görögország, Júdea és az egész mediterrán térség Róma fennhatósága alá került (nagyjából Kr. e. 3–2 sz.-ban), a rómaiak fenntartás nélkül elismerték a meghódított görögség szellemi és művészi eredményeit. Ily módon a rómaiak – egyáltalán nem alaptalanul – a két nyelv szerkezeti azonosságát megsejtve – bőven inspirálódtak a görög grammatikai hagyományokból, de a görög grammatikai kategóriák olykor kritikátlan átvétele ellenére is, sok eredeti teljesítménnyel gazdagították az egyetemes grammatikai stúdiumokat. A rómaiaknál a grammatikai modell a görög grammatika volt, ennek a mintájára készültek a görög nyelvtanok. Az első szembeötlő különbség a görög és a latin grammatikák között abban áll, hogy a latin grammatikák a görögökétől eltérően mindig tartalmaztak stilisztikai (retorikai) fejezeteket is. A grammatika nem csupán a nyelvek tanítását jelentette, a tanulók a grammatikán belül sajátították el azokat az ismereteket, amelyek hozzásegítették őket ahhoz, hogy az irodalmi műveket megértsék és méltassák A rómaiak, miután uralmuk alá hajtották Görögországot és az egész mediterrán térséget, római iskoláikban elsősorban az alexandriai iskola tekintélyes tudósának, Dionósziosz Thraxnak a grammatikáját használták (Tékhne grammatiké – Ars grammatica), majd fokozatosan elterjedt Quintus Remmius Palaemon (Kr. u. 1. sz. első fele) grammatikája, aki Dionósziosz Thrax többször idézett munkája alapján, tételeinek a latinra alkalmazásával összeállította a maga Ars gramaticáját. A római grammatikusok nyolc beszédrészt (szófajt) különböztetett meg, de a szófajok száma nem változott, még annak ellenére sem, hogy az indulatszóval egészítették ki a meglévő szófaji állományt, amit a görögöktől vettek át, mert a névelőt kizárták az állományból, mivel a latin ezt a szófajt nem ismeri. A görögben a névelő a határozószók alosztályaként szerepelt, a római grammatikusok az indulatszók külön osztályba sorolásá t Priscianusnak tulajdonították, de az újabb kutatások szerint Quintus Remmius Palaemon nyelvész és irodalomtudós az első, aki Kr. u. 1. sz.-ban az indulatszót önálló szófajként kezelte, megállapítván azt, hogy nincs körülírható jelentése, de érzelmeket fejez ki. 2. Aelius Donatus A korszak grammatikájának továbbra is és még sokáig modellje a görög grammatika volt. Nagyon jelentős és ismert ebben a korszakban Aelius Donatus (Kr. u. IV. sz.) Ars grammaticája, mely majdnem teljes egészében Dionüsziosz Thrax grammatikája nyomán halad. A római grammatikus Szent Jeromosnak (Hieronymus), a Vulgata fordítójának a tanítómestere volt, a terjedelmesebb Ars maior (nagyobb tankönyv) mellett, melyben igényesebb formában mutatja be a latin nyelv grammatikáját , hátrahagyott egy Ars minort is (Kisebb tankönyv), mely kérdés felelet formájában, a kategorizmusokra emlékeztető módon tárgyalja a szófajokat. Természetesen, ahol szükséges, a latin nyelv sajátosságainak megfelelően bizonyos módosításokat hajt végre a szófajok osztályozásában , ui. ő is kizárja mivel a latinban nincs névelő, ezt helyettesíti az indulatszóval , a szófajok közül a névelőt , s ily módon nem változik a szófajok száma. Ezek a következő sorrendben követik egymást : névszó, névmás, ige, határozószó (adverbium), melléknévi igenév, kötőszó, elöljárószó (prepozíció) és indulatszó, azzal a megjegyzéssel, hogy a névszó és az ige alapszófajnak tekinthető , s azonkívül a tulajdonneveknek, az antroponimáknak a kategóriájába tartozó személyneveknek a rómaiak négy változatát ismerik : a praenoment (előnév, személynév), a noment (név, pl. vkinek nevet ad), cognoment (családnév) és az agnoment (megkülönböztető név). 3. Caesareai Priscianus (Kr. u. V–VI. sz.) Donatus grammatikája után nyugodtan állíthatjuk, hogy századokon át ez a grammatika jelentette a latin nyelv elsajátítására a legjobb nyelvtankönyvet, és évszázadokon át ez szolgált a különböző európai nyelvek grammatikájának modelljéül , akárcsak a Priscianus grammatikája. Priscianus hírneve megelőzi a Donatusét, ám ez korántsem jelenti Varro vagy Quintilianus szerepének a lebecsülését az európai nyelvészeti gondolkodás történetében. Priscianus tevékenységével lezárul egy korszak, időben is az utolsó jelentős római grammatikusnak tekinthetjük, de egyben egy újkorszak hírnöke is a grammatikai stúdiumokban , hiszen ha egy röpke pillantást vetünk az írott latin nyelvre, meggyőződhetünk arról, hogy időközben bizony a latin nyelvben megjelennek olyan jelenségek, amelyek már az újlatin nyelvek kialakulásának a csíráit hordják magukban. Priscianus Konstantinápolyban latint tanított, 500 k. Institutiones rerum grammaticarum vagy Institutiones grammaticarum duodeviginti (A grammatikai tanítások 18 könyve) Institutiones grammaticae címen közzétett egy terjedelmes alkotást, amely a latin nyelv rendszeres leírását tartalmazza , felhasználva nem csupán Apollóniosz Düszkolosznak és fiának, Héródiánosznak, hanem a római grammatikus elődöknek a munkáit is. Írásai közül megemlíthetjük még az Institutio de nomine et pronomine et verbót (Tanítás a főnévről, a névmásról és az igéről), továbbá a hangsúlyokról is van egy munkája (De accentibus), és Partitiones címen is közölt egy írást. Fő munkája 18 könyvből áll, melyből 16 hangtani és morfológiai kérdésekkel foglalkozik, 2 pedig a mondattant ismertetésével kezdi vizsgálja. A klasszikus latin irodalom nyelvének a leírását a betűk , s ennek a segítségével mutatja be a kiejtés és a szótagszerkezet jellemzését. Minthogy az V–VI. sz.-ban, a késői latin korszakában a nyelvben érezhető változások következtek be , érthető, hogy Priscianus rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a hangtani, a kiejtési, a prozódiai, az alaktani és a szóképzési kérdések vizsgálatának, ami egyben annak is a bizonyítéka, hogy a grammatikában egyre nagyobb teret hódít a gyakorlati és a normatív jelleg érvényesítése. Priscianus 8 szófajt különböztet meg, mint Thrax és Düszkolosz, vagy Donatus. A Priscianus szófaji meghatározásai annyiban térnek el a Donatus meghatározásaitól, hogy azok részletezőbbek, mert figyelembe veszik az egyes szóosztályok szemantikai, morfológiai és szintaktikai jegyeit is. Priscianus szóosztályai a következők: a nomen (főnév és melléknév) dolgot és egyedi minőséget jelent, a verbum (ige) cselekvést vagy annak elszenvedését jelöli, esetei nincsenek, de jelöli az idő és a mód alakjait, a participium (igenév) osztozik az ige és a főnév kategóriáiban, de mindkettőtől különbözik, a pronomen (névmás) tulajdonnevek és nevek helyett áll, és rendelkezik a személy kategóriájával, az adverbium (határozószó) szószerkezetet alkot az igével, s ez utóbbinak mondattanilag és szemantikailag is alá van rendelve, a praepositio (elöljárószó) külön szóként esetragozott szavak előtt áll, és összetételt alkothat esetragozott és nem esetragozott szavakkal egyaránt, az interiectio (indulatszó) független az igéktől és érzelmet fejez ki, a coniunctio (kötőszó) szintaktikailag összekapcsolja a szavakat és a szócsoportokat. Mondattani elemzéseiben a szemantikai kritérium mellett érvényesíti a formális ismérvet is sőt a mondat szerkezetének a leírásában alkalmazza a szubsztitúciós (behelyettesítési) módszert is , ami igencsak figyelemre méltó kezdeményezés. Nagy érdeme Priscianusnak, hogy felismerte az alárendelési viszonyt és néhány olyan szó szintaktikai funkcióját, amelyek legtöbbször egy igének vagy egy tagmondatnak egy másik tagmondatba való beágyazására szolgálnak, pl. a qui, quae, quod vonatkozó névmások. Priscianus munkája, amellyel a görög elméletet és elemzést a latin nyelvre alkalmazta, a tetőpontot jelenti a legtöbb római tudós kifejezett céljának fokozatos elérésében. Priscianus műve több mint egy korszak végét jelző mérföldkő, egyben híd is az ókor és a középkor között a nyelvtudomány területén. A legtöbbet forgatott nyelvtanként Priscianus Institutiones grammaticae-ja több száz kéziratban maradt fenn, és alapjává lett a középkori latin nyelvtannak csakúgy, mint a középkori nyelvfilozófiának. 5. A modisták felfogása: Mit vizsgáltak a modisták? Melyik mai nyelvtudományi ágnak felelnek meg kutatásaik? A spekulatív grammatikák: a modisták Severinus Boëthiusra megy vissza Arisztotelész-kommentárjaiban rámutat arra, hogy ◼ a valóság és a szó között lényeges közbeeső tényező a ráció, mely tükrözi a dolgokat és a tárgyakat, és a szó révén egyben kifejezi jelentésüket A 12–13. sz.-tól a grammatikai kérdéseket elsősorban elméleti – filozófiai és logikai szempontból kezdik erőteljesebben vizsgálni A jelentés kérdése állt a középpontban Petrus Hispanus (1215 k.–1277) Orvos, filozófus, a későbbi XXI. János pápa – Szent Ágoston jelelméletéből indul ki A jelek helyettesíthetik a dolgokat és tárgyakat, valamint olyan elemeket, amelyek önmagukban hangtani, alaktani, prozódiai szempontból elemezhetők Summulae logicales 1. A szó jelentése (significatio)– a jel révén a valóság szimbolizálására szolgál, a jel alapfogalma vagy állandó szemantikai tényező, amely független a kontextustól 2. A név és a konkrét tárgy közötti viszony, amelyre minden alkalommal utal (appelatio) 3. A szó használatának indokoltsága (motiváltsága) mint amely helyettesítője annak a tárgynak vagy dolognak, amelyet szimbolizál a jelentés (sensus) révén, vagy jelenti azt az objektumot, amelyről szó van (suppositio) ◼ Suppositio formalis ◼ Suppositio materialis Suppositio formalis– egy szó használata egy meghatározott jelentéssel utal a helyettesített tárgy vagy dolog tulajdonságaira; a szó egy rajta kívül álló szubsztanciának a formája Pl. homo ‘ember’ ◼ Suppositio formalis (a szó használata) ◼ Communis: mortalis ◼ Logika: testi (állat) ◼ Simplex: masculinus ◼ Distributiva: terram habitat Suppositio materialis– a szó egy szövegben úgy jelenik meg, mint egy olyan elem, amelyről éppen szó van, vagyis nem úgy, mint a nyelven kívüli valóságnak, hanem egy grammatikai kategóriának, osztálynak a képviselője. Ebben az esetben a hangsornak a hangtani, alaktani és prozódiai tulajdonságai kerülnek szóba ◼ Pl. homo– 4 fonéma, 2 szótag A significatiótól megkülönbözteti a consignificatiót – egy és ugyanazon hangsor több jelentést is magában foglalhat A latin silvestrus (‘erdei’) hím-, nő-, semleges nemet, egyes számot és bármely személyt vagy tárgyat jelenthet – de Silvestris homo canit ‘Az erdei ember énekel’ – a silvestris consignificatiója leszűkül hímnem egyes szám alanyesetre A szavaknak nem mindenfajta összekapcsolása alkot mondatot (oratio), csak azok a szófűzések tekinthetők mondatnak, amelyek a beszélők intuíciója, meggyőződése alapján egy befejezett gondolatot fejez ki (pl. Agricola romanus arat ‘A római földműves arat’ – az agricola romanus csak alkotóeleme a mondatnak, de nem fejez ki befejezett gondolatot) – felfedezi a mondat és a szintagma közötti különbséget Az univerzális grammatika A valóság és a nyelv viszonya A nyelv miként fejezi ki, miként jelenti az igazságot Elődök: Petrus Hispanus, Roger Bacon, Robert Kilwardby Ramon Llul (Raimundus Lullus, kb. 1232–1315) a katalán irodalmi nyelv megteremtője De modis significandi Több értekezés címe: a valóság és a gondolkodás közötti viszony, azaz annak a módnak a vizsgálata: ◼ Hogyan tükrözi az emberi intellektus a valóságot ◼ A nyelv miként fejezi ki, miként jelenti a valóság objektumait A dolgok, a tárgyak lét- és értelmi módjai mindenütt hasonlóak, ezért „a jelentés, a konstrukció és a beszéd módjainak” is, melyeket a grammatika tanulmányoz, hasonlóknak kell lenniük A dolgoknak, létezőknek különféle létezési módjuk van A jelentés kifejezésében (modus significandi) levő különbségeknek ◼ a lét (modi essendit - létezési módokat) és ◼ az értelem kategóriáit feleltetik meg (modi intelligendit – értelmi módokat) A nyelvi struktúrákat a gondolkodás logikai struktúráiból vezetik le a lét, a gondolkodás és a nyelv síkja nyilvánvalóan csak akkor feleltethető meg egymásnak, ha elhanyagolhatók az egyes nyelvek közötti különbségek Képviselők A dán Boëthius de Dacia (1240–1280) – De modis significandi; Questiones super Priscianum Maiorem: - A grammatika minden nyelvben azonos, mert a nyelvet létrehozó okok is azonosak a szófajuk és összekapcsolásuk, azaz szerkesztésük is azonos – lényegtelen, esetleges eltérések lehetnek a szerkesztésben, de ezek nem érintik a grammatika lényegét (l. jóval később mélystruktúra és felszíni struktúra) - A nyelvtan nem közvetlenül ugyan, de közvetve a dolgokkal foglalkozik – a dolgok természete, létezési és megértési módjai is ugyanazok, az eltérések csupán a hangsorban a differentiationes vocumban vannak - Ezen túlmenően – a grammatika nemcsak egy általános „mesterség”, művészet, nemcsak ars, hanem egy olyan beszédről szóló tudomány, amely a szavak összeegyeztethetőségének szabályait vizsgálja, és a jelölésmódok segítségével a mondatban kifejti - Mindezek mellett nemcsak a rest (dolgot), a modi essendit vizsgálja, hanem o A conceptiones animit (modi intelligendi, azaz az intellectus) és o A modi significandit (voces), vagyis a valóságot, a gondolkodás világát és a nyelvet o És behatóan tanulmányozza a mondat fajait és szerkesztési elveit - A három modus egymásra épül o Modus significandi– grammatika (a valóság jelölésének a módja) o Modus intelligendi– logika o Modus essendi– metafizika Johannes Dacus (13. sz.) Martinus de Dacia (1220–1304) Albertus Magnus (Nagy Szent Albert 1193–1280) Siger de Courtrai (1280 k. 1341) – Summa modorum significandi Erfurti Tamás (1260–1327) De modis significandi sive Grammatica speculativa - Hogyan ragadja meg az emberi gondolkodás a létezési módot (modus essendi) o A létezési módokat az elme a modi intelligendi activi révén ragadja meg o Ezeknek megfelelnek a modi intelligendi passivi, azaz a megértés passzív módjai – ezek a dolgok tulajdonságai, amelyeket az elme, a gondolkodás felfog - A gondolkodás, az elme a hangalakokat (vagy hangsorokat), a vocest megfelelő jelentéssel társítja - Ezáltal a hangsorok szavakká alakulnak át (dictiones),  - Miközben az elme ezekre a szavakra ráruházza a jelölés aktív módjait (modi significandi activi) - S ezek alakítják át a szavakat beszédrészekké (szófajokká, partes orationis), amelyek a dolgok tulajdonságait jelölik - Ezeket a tulajdonságokat a jelölés passzív módjai (modi significandi passivi) képviselik, vagyis a dolgok tulajdonságait a szavak jelölik, amelyek signumok, jelek John Duns Scotus (1274–1308) Jegyzetből Ez történt a spekulatív nyelvtanokkal is. A spekulatív nyelvtanok gyökereit Ancius Manlius Severinus Boëthius (kb. 480–524) tevékenységében vélik felfedezni, aki a görög nyelvben való nagyszerű jártasságát felhasználva, lefordította és kommentárokkal látta el Arisztotelész Kategóriák és Perihermeneias (De interpretatione) című munkáját , és az ezekhez fűzött kommentárjaiban rámutat arra, hogy a valóság és a szó között lényeges közbeeső tényező a ráció, mely tükrözi a dolgokat és a tárgyakat, és a szó révén egyben kifejezi jelentésüket. A XII–XIII. századtól kezdődően a nyelvészeti, de főleg a grammatikai kérdéseket elsősorban elméleti (filozófiai és logikai) szempontból kezdik erőteljesebben vizsgálni. Az ilyen irányú vizsgálódások ráterelték a tudósok figyelmét a jelentés kérdéseire is. E tekintetben jelentős lépést tett előre Petrus Hispanus (XIII. század, meghalt 1277-ben) orvos és filozófus, a későbbi XXI. János pápa, aki Szent Ágoston jelelméletéből kiindulva, hogy ti. a jelek helyettesíthetnek dolgokat és tárgyakat, valamint olyan nyelvi elemeket, amelyek önmagukban hangtani, alaktani, prozódiai szempontból elemezhetők , a Summulae logicales című értekezésében megkülönbözteti: 1. a szó jelentését (significatio), amely a jel révén a valóság szimbolizálására szolgál , a jel alapfogalma vagy állandó szemantikai tényező, amely független a kontextustól ; 2. a név és a konkrét tárgy közötti viszonyt, amelyre minden alkalommal utal (appelatio), és a 3. a szó használatának indokoltságát (motiváltságát), mint amely helyettesítője annak a tárgynak vagy dolognak, amelyet szimbolizál a jelentés (sensus) révén , objektumot, amelyről szó van vagy jelenti azt az (suppositio). Ez utóbbi típusai a következők: a) suppositio formalis, amelyben egy szó használata egy meghatározott jelentéssel utal a helyettesített tárgy vagy dolog tulajdonságaira ; itt a szó egy rajta kívül álló szubsztanciának a formája, és b) suppositio materialis, amelyben a szó egy szövegben úgy jelenik meg, mint egy olyan elem, amelyről éppen szó van (pl. egy meghatározásban vagy egy példában), vagyis nem úgy, mint a nyelven kívüli valóságnak , hanem egy grammatikai kategóriának, osztálynak a képviselője. Tehát nagyjából a skolasztikus filozófia korszakában (1200–1350) a nyelvészeti vizsgálódások területén kialakul a középkornak egyik legjelentősebb szellemi mozgalma, irányzata, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy felderítse a valóság és a nyelv viszonyát , valamint azt, hogy a nyelv miként fejezi ki, miként jelenti az igazságot. Erre a célkitűzésre, ennek a feladatnak a teljesítésére utalnak azok az értekezések, amelyek gyakran De modis significandi (A jelentés módozatairól) címen láttak napvilágot, innen a modista elnevezés is. Figyelmüket elsősorban a valóság és a gondolkodás közötti viszonyra , azaz annak a módnak a vizsgálatára összpontosították: hogyan tükrözi az emberi intellektus a valóságot , hogy a nyelv miként fejezi ki, miként jelenti a gondolkodás objektumait valamint arra,. Vagyis vizsgálódásuk tárgya nem más, mint a beszédrészek (szófajok) grammatikai és lexikai jelentésének a felderítése. A modisták általában azzal érveltek, hogy a dolgok, tárgyak lét- és értelmi módjai mindenütt hasonlóak, éppen ezért „a jelentés, a konstrukció és a beszéd módjainak” is (modus significandi et construendi et loquendi), melyeket a grammatika tanulmányoz, hasonlóknak kell lenniük. A modisták voltaképpen Priscianus és Donatus műveiből vezetik le tételeiket, mivel a két neves grammatikus nyelvtanában a valóság szerkezetének, felépítésének és az emberi elme képességeinek pontos tükröződését látták. Felfogásuk szerint a dolgoknak, létezőknek különféle létezési módjuk van. A jelentés kifejezésében (modus significandi) lévő különbségeknek a lét és az értelem kategóriáit feleltetik meg , vagyis a modi essendit (létezési módok) és a modi intelligendit (értelmi módok). Ez azt jelenti, hogy a modisták a nyelvi struktúrákat a gondolkodás logikai struktúráiból vezetik le, ami a nyelvi struktúrák és logikai struktúrák izomorfizmusára utal. A lét, a gondolkodás és a nyelv síkja nyilvánvalóan csak akkor feleltethető meg egymásnak, ha elhanyagolhatók az egyes nyelvek közötti különbségek. Ezt a felfogást nagyjából a XIII–XIV. század közepéig legkövetkezetesebben a párizsi egyetemen képviselték. Boëthius de Dacia abból indul ki, hogy a grammatika minden nyelvben azonos , mert a nyelvet létrehozó okok is azonosak , ami azt jelenti, hogy a szófajok és összekapcsolásuk, azaz szerkesztésük is azonos. Természetesen lényegtelen, esetleges eltérések lehetnek a szerkesztésben, de ezek nem érintik a grammatika lényegét. (A XX. századi mélystruktúra és felszíni struktúra dichotómiája.) Boëthius szerint azért kell hangsúlyozni a grammatika egyetemes jellegét, mert olyan alapelvek szerint vizsgálódik, melyek minden nyelvben azonosak , s mindez azzal magyarázható, hogy a nyelvtan nem közvetlenül ugyan, de közvetve a dolgokkal foglalkozik, márpedig a dolgok természete, létezési és megértési módjai is ugyanazok, az eltérések csupán a hangsorokban, a differentiationes vocumban vannak. Mivel a nyelvtan pontosan meghatározott elvekkel dolgozik, s mivel a létmódokat (modi essendi) és az értelmi módokat (modus intelligendi) vizsgálja, ezért a filozófia szerves része. De ezen túlmenően a grammatika nemcsak egy általános „mesterség”, művészet, tehát nemcsak ars, hanem egy olyan beszédről szóló tudomány, amely a szavak összeegyeztethetőségének szabályait vizsgálja, és a jelölésmódok segítségével a mondatban (oratio) kifejti. A grammatika mindezek mellett nemcsak a rest (dolog), a modi essendit vizsgálja, hanem a conceptiones animit (modi intelligendi, azaz az intellectus) és a modi significandit (voces), vagyis a valóságot, a gondolkodás világát és a nyelvet, és behatóan tanulmányozza a mondat fajait és szerkesztési elveit is. Boëthius de Dacia szerint a grammatika alapjában véve a modus significandit tanulmányozza, a grammatika tehát a modus significandi tudománya, azt vizsgálja, hogyan fejeződik ki a conceptiones animi, a gondolati tartalom a beszéd segítségével. kérdéseivel is igen behatóan foglalkozott, elsősorban a szófajjal és a szóval (dictio). A szófajról szóló felfogásában döntő szempont az, hogy a szófajt szemantikai összetevők halmazának tekinti, amelyet egy modus significandi és egy hangsor, hangtest alkot. A grammatikát elsősorban a modus significandi, a valóság jelölésmódja érdekli , de foglalkozik a modus intelligendi vizsgálatával is, mely elsősorban a logika kutatási területe. A modus significandi, a modus essendi és a modus intelligendi egymásra épülnek, megfelelnek egymásnak. Kapcsolatukat a következőképpen szemléltethetjük: 1. modus significandi – – – grammatika 2. modus intelligendi – – –logika 3. modus essendi – – –metafizika, azaz a grammatika, amely a modus significandi tudománya a logikán, a metafizikán (filozófián) alapul. A modista felfogás legkikristályosítottabb formában Erfurti Tamás (Thomas von Erfurt, 1260– 1327) De modis significandi sive grammatica speculativa című művében követhető nyomon. A modisták a dolgoknak mind létezőknek két lényeges tulajdonságát, két létezési módját (modus essendi) különböztették meg. De hogyan ragadja meg az emberi gondolkodás ezt a létezési módot (modus essendi). A létezési módokat az elme az ún. modi intelligendi activi révén ragadja meg, ezeknek pedig megfelelnek a modi intelligendi passivi, azaz a megértés passzív módjai , ezek a dolgok tulajdonságai, amelyeket az elme, a gondolkodás felfog. A nyelvben a gondolkodás, az elme a hangalakokat (vagy hangsorokat), a vocest megfelelő jelentéssel társítja, s ezáltal e hangsorok (voces) szavakká alakulnak át (dictiones), miközben az elme ezekre a szavakra ráruházza a jelölés aktív módjait (modi significandi activi), s ezek alakítják át a szavakat beszédrészekké (szófajokká, partes orationis), amelyek a dolgok tulajdonságait jelölik. Tehát ezeket a tulajdonságokat a jelölés passzív módjai (modi significandi passivi) képviselik, vagyis a dolgok tulajdonságait a szavak jelölik, amelyek signumok, azaz jelek. A létezési vagy létmódnak, a modus essendinek a modista grammatikusok két változatát különböztetik meg: az egyik a modus entis, amely az időben való fennmaradás, az állandóság tulajdonsága , mely biztosítja azt, hogy a dolgokat felismerjük olyanoknak, amilyenek valójában , a másik pedig a modus esse, a változás, a mozgás, az egymásra következés tulajdonságát jelöli, amelyet modus fluxusnak (folyásmód), modus fierinek vagy modus motusnak (mozgásmód) is szokták nevezni. Ezt a fogalomrendszert a következőképpen lehet szemléltetni: modi essendi modi intelligendi activi ----- modi intelligendi passivi modi significandi activi -----modi significandi passivi A modus intelligendi activi a lényeg megragadása, vagyis az aktív gondolkodás , a modus intelligendi passivi a már megértett tartalmak jelenléte a tudatban , konceptualizálásnak nevezzük az aktív és a passzív megértés folyamatait mai szóval: , vagyis a gondolkodás folyamatát és eredményét. Induljunk ki abból, hogy a modisták szerint az alapfogalom a vox (hang) , ez ugyan megtévesztő lehet, mert a modisták nem nagyon foglalkoztak fonetikával, vannak a vox értelmezésében olyan vélemények is, hogy a vox „potenciális morfémának” is tekinthető. Ha ebből az elképzelésből indulunk ki, akkor a vox, a dictio és a signum egymásra következő sorának a végén a szófaj, a partes orationis jelentkezik, s ez pedig már elvezet a modisták szófajelméletéhez. Minthogy a modisták behatóan foglalkoztak a jelentés kérdéseivel is, a significatio és a consignificatio közötti különbség a szójelentés (lexikai jelentés) és a szintaktikai jelentés közötti különbséget takarja. lényeges mozzanatai A szemantika alapfogalma a modistáknál a modus significandi, melynek a következők: aktív–passzív, lényegi–járulékos (essentialis–accidentalis), általános–sajátos (generalis–specificus), abszolút–viszonylagos (absolutus–respectivus). Sőt, Erfurti Tamásnál még szerepel egy fogalmi hármas is: modus generalissimus, modus subalternus és modus specialissimus. A modisták mondattani elméletének a lényege leginkább Erfurti Tamás említett értekezésében, a De modis significandi sive grammatica speculativájában tárható fel. Erfurti Tamás a nyelvtant a következőképpen határozza meg: a nyelvtan. Erfurti Tamásnak ez utóbbi megállapításából egyöntetűen kiderül, hogy a grammatika a modista felfogás szerint a logika és a filozófia révén az, ami. Ám a grammatika logikai módszerekkel történő vizsgálatával jelölésmódokkal foglalkoznak, nem mindenki értett egyet , azzal, hogy a grammatikusok a grammatikai. Ha jobban szemügyre vesszük Erfurti Tamásnak a nyelvtanról szóló meghatározását, abból jogosan következtethetünk a nyelvtan négy vizsgálódási területére: a helyesírásra, az etimológiára (értsd: jelentéstan), a mondattanra és a prozódiára. A modisták a mondatot olyan konstrukciónak tartották, amely egy befejezett gondolatot fejez ki. Ahhoz, hogy egy mondatot elfogadhatónak (sermo congruens perfectus) tartsanak, a modisták szerint négy követelménynek kell megfelelnie : 1. egy anyagi elvnek, azaz nyelvtani osztályokba sorolható szavak kellenek (az ún. constructibilia); 2. egy formai elvnek: vagyis, hogy a szavak különböző szószerkezetekbe egyesíthetők legyenek ; 3. egy ható elvnek, ami azt jelenti, hogy szükségesek az adott szószerkezetekhez a különböző szófajú szavak közötti, a ragozott alakok által kifejezett nyelvtani viszonyok (modi significandi), amelyeket a beszélő elméje biztosít; és 4. egy célelvnek, hogy a mondat legyen egy teljes gondolat kifejezője. Ez a négy alapelv, követelmény még nem elegendő, a mondat elfogadhatóságához (acceptibilitas) még három feltétel szükséges: 1. a szóban forgó szóosztályoknak alkalmasak kell lenniük arra, hogy szintaktikai szerkezetet alkossanak (pl. egy főnév és egy ige), 2. s ugyanakkor a szavaknak az értelemnek megfelelően toldalékolt alakban kell állniuk (modi significandi acidentales), 3. továbbá a szavaknak mint konkrét szótári elemeknek összeillőknek, kollobálisaknak kell lenniük. Latin példáknál maradva: a cappa nigra – fekete sapka szókapcsolat (kifejezés) mind grammatikailag, mind logikailag és szemantikailag megfelelő, elfogadható, kollokábilis, tehát modista felfogás szerint propria és egyben congrua, ám *cappa categorica ’kategorikus sapka’, noha nyelvtanilag összeillő szótári elemekből áll (congrua), mégsem megfelelő, mert elfogadhatatlan kollokációt alkot. Természetesen az elfogadhatóság követelményéhez (acceptabilitas) szorosan kapcsolódik a grammatikalitás és az agrammatikalitás kérdésköre is. A modisták a compositiót, azaz a főnév és az ige összekapcsolását nagyon lényegesnek tartották , legtöbbször a suppositium és appositium kifejezéseket használták az alany és az állítmány megjelölésére. A modisták nyelvészeti vizsgálódásaikban a hangsúlyt a mondattanra helyezték , mindez talán a logika (filozófia) szerepének a megnövekedésével is magyarázható, de a nyelvtannak a másik része, az alaktan vizsgálata a beszédrészek, a szóosztályok jellegének felderítése tette lehetővé azt a nagyszerű eredményt, amelyet a modisták a mondattan, a mondatszerkezet vizsgálata terén elértek. A szófajok, a szóosztályok modus significandijából, sajátos jelölésmódjából kiindulva úgy vélték, hogy az egyes szóosztályok, szófajok azáltal különböznek a többi szóosztálytól, hogy valamilyen módon, valamilyen szempontból jelentik, ábrázolják azt, amit jelentenek, amit ábrázolnak , vagyis egy-egy mód a maga jelentés-összetevőjével járul hozzá a szavak jelentéséhez. Erfurti Tamás elfogadja Priscianus nyolc szóosztályát, szófaját, amely a Dionüsziosz-féle rendszerezésen alapul, és ezt felfogásának megfelelően határozza meg: nomen (főnév): olyan szófaj, amely valamely létezőnek a módját jelenti egy meghatározott tulajdonsága– fennmaradása, állandósága vagy átalakulása – révén. A mondatban legtöbbször alany; verbum (ige): időbeli folyamat módján jelenti azt, amit jelent , eltávolodva attól a szubsztanciától, amelyről állít valamit, tehát elsősorban állítmány; participium (igenév): olyan szófaj, amely időbeli folyamat módján jelenti azt, amit jelent, tulajdonképpen igei és névszói funkciója van ; pronomen (névmás): olyan módon, olyan modus révén jelenti azt, amit jelent, amelynek nincsenek meghatározott tulajdonságai, és ezért bárkire, bármire vonatkozhat. Ezek az ún. declinabiliák, azaz a hajlítható és ragozható szóosztályok. A ragozhatatlan szófajok (az indeclinabiliák) sokkal kevesebb modus significandival rendelkeznek, azaz a dolgok kevesebb tulajdonságából vezethetők le. A ragozhatatlan szóosztályok vizsgálata még inkább megmutatja, hogy a modus significandi, a jelölésmód mögött voltaképpen a szintaktikai funkció „húzódik” meg. A ragozhatatlan szóosztályok: adverbium (határozószó): egy időbeli folyamat módján jelentő beszédrésszel való kapcsolatában jelenti azt, amit jelent; az említett módot tovább jellemzi , de egy másik szófajjal nincs közelebbi szintaktikai kapcsolatban; coniunctio (kötőszó): két szófaj összekapcsolásának módján jelenti azt, amit jelent ; praepositio (elöljárószó): egy meghatározott esetben álló szóval való szintaktikai kapcsolat módján jelenti azt, amit jelent , az esetragozott szót valamely cselekvéshez kapcsolja vagy viszonyítja; interiectio (indulatszó): igét vagy igenevet módosítva, érzést vagy indulatot kifejezve jelenti azt, amit jelent.  6. A nominalista–realista vita lényege és képviselői A vita gyökerei Porphyrios (233 k. – 300 k.) görög filozófus Arisztotelész Kategóriáihoz írt Bevezetéséig (Isagogé – Eiszagógé) nyúlnak vissza. Ugyanis Porphyrios veti fel azt a kérdést, hogy vajon az általános fogalmak (az univerzálék) valóságosak-e, a gondolaton kívül felelnek-e meg nekik tárgyak, vagy egyszerűen csak gondolati természetűek. Két ellentétes álláspont mérte össze erejét ebben a hosszan tartó vitában. Ennek a kérdéskörnek nagyon lényeges ontológiai és teológiai vetületei vannak. Voltaképpen ebben a vitában háromféle felfogás ütközik össze. 1. Az első álláspont szerint az általános fogalmak, az univerzálék jelentik az igazi, az eredeti valóságot, ezek az egyes dolgok, jelenségek előfeltételei , vagyis universalia ante rem (az általános fogalmak a dolgok előtt). Ezt az álláspontot a realizmus hívei vallották, akiknek élén a nagy tekintélyű Anselmus (1033–1109) canterbury érsek állt, de ezt az álláspontot rajta kívül olyan tekintélyes személyiségek képviselték, mint Guillaume de Champeaux, Bernardus Carnotensis, Johannes Saresberiensis stb. 2. A Johannes Roscellinus (kb. 1050–1110) compiegne-i kanonok és hívei, a nominalisták azt hirdették, hogy a realisták általános fogalmai csak puszta absztrakciók, egyszerűen: puszta nevek, nomina, flatus vocis, ezek nem a tárgyakban vannak, hanem az elvonatkoztató elmében, tehát bennem, a tárgyat megismerő szubjektumban, azaz universalia post rem (az általános fogalmak a dolgok után). 3. A két szélsőséges álláspont között, amely voltaképpen az ókori szofisztika és a platonizmus eszméi felújításának tekinthető, és az arisztotelészi hagyományra támaszkodik, ez a felfogás képviseli az ún. mérsékelt realizmust vagy konceptualizmust, mely szerint az univerzálék nem léteznek függetlenül az egyes dolgoktól, hanem magukban az egyes dolgokban léteznek (universalia in re) A nominalizmus képviselőjének tekinthető William Ockam (kb. 1285–kb. 1349) ferences szerzetes is, akinek a tevékenysége sok tekintetben igen tanulságos. Az ő nevéhez fűződik a híres Ockham’s razor (Ockham borotvája) alapelv, melynek lényege az, hogy „az entitások számát nem kell fölöslegesen szaporítani”, azaz „a dolgokat nem kell a szükségesen felül megsokszorozni” (Entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem), ez a megállapítás a parsimonia, azaz a takarékosság alapelve a tudományos kutatásban; illetve, hogy általában a problémák megoldásában a legegyszerűbb utat kell választanunk, és nem a bonyolultat. Ockham nominalista felfogásából következően abból indul ki, hogy csak az egyedi dolgok léteznek, melyeknek a vizsgálata során az értelem elvonatkoztatja az egyedi dolgok és tárgyak közös, lényeges vonásait, és ebből alakítja ki a fogalmat. Tehát az általános fogalmak az egyedi dolgok közös tulajdonságainak a jelei (signa). A jel egy rajta kívül álló dologra utal , hordozói a szavak, a szó tehát jel , az általános , mely helyettesíti a fogalmakat és a dolgokat, de az általános, amelynek jele a szó, nem a dologban, hanem a fogalomban van, vagyis az általános a jelben jut kifejezésre a terminusban, mely a valóság jele. Ezért nevezik W. Ockham elméletét terminalizmusnak. Ockam nominalizmusára jellemző az, hogy az oxfordi hagyományoknak megfelelően hangsúlyozta a tapasztalat jelentőségét a megismerésben. Az univerzálék kérdésében Petrus Abelardus (Pierre Abélard) (1079–1142) is hallatta hangját, ám álláspontja nem elég világos, ő valamilyen közvetítő szerepet igyekezett betölteni. Felfogása szerint az általános fogalmak nem lehetnek sem szavak (voces), sem dolgok (res). A szavak maguk hangcsoportok, s általánossá csak akkor válnak, ha több dologra egyformán vonatkoznak. Vegyük pl. az ember szót, mely minden emberre vonatkozhat. Igen ám, de ez a vonatkozás már az elme tevékenysége , s ennek a vonatkozásnak, összehasonlításnak az alapján derül fény arra a fogalomra (conceptus), mely több dologról állítható. A szónak ezt az állíthatóságát nevezi Abelardus sermónak (beszédnek) Az előbb említett hangcsoport. voltaképpen a szó érzékelhető, anyagi burkát jelenti , elősegítő jelentést érti a sermón pedig az emberi megértést , tehát a jelentés egy viszonyt fejez ki, mely a szó és a tárgy között létezik. Tehát az általános fogalmak nem a szavak hangtestében (a hangcsoportokban) vannak, azok ui. egyedi dolgok, hanem az emberi gondolkodó elme által felismert viszonyban, a szavak jelentésében, azaz a sermóban, az emberi beszédben léteznek. Abelardus ezt a felfogását nevezik konceptualizmusnak vagy sermonizmusnak. Alapelv fejez ki tökéletesebben, hogy intelligo ut credeam (’értek, hogy higgyek’), azaz az ész megelőzi a hitet, s ezáltal a hit megalapozása csak az ész segítségével válik lehetővé. De az istent illető kérdésekben elfogadja a tekintély (az auctoritas) elvét (de nem a vaktekintélyt), és azt is állítja, hogy a hit körébe azok a dolgok tartoznak, melyek az érzékelés számára nem hozzáférhetőek. 7. A vulgáris nyelvek nyelvtanai (fokozatok és nyelvtanírók) Melyek voltak a középkori és a reneszánszbeli nyelvtankönyvek típusai? Melyek voltak a középkori nyelvtanok ókori (görög és római) előzményei? A középkorban a nyelvészeti vizsgálódásokat nem csupán a népességi, hanem a kulturális és a vallási tényezők is érezhetően befolyásolták. A legbefolyásosabb kereszténység (s azon belül a különféle szekták) mellett viszonylag gyorsan terjed a buddhizmus és a mohamedanizmus. Ezek a vallások különböző nyelveket is jelentenek, az ún. vulgáris nyelvek és ezek helyi nyelvjárásai sajátos színezetet kölcsönöznek a tudománynak és a művelődésnek, de a kultúra egyetemes írásos nyelve Európában továbbra is a latin és az ószláv, Keleten pedig az arab. A vulgáris nyelvek majd a XV–XVI. század után hódítanak a reneszánsz, a humanizmus és a reformáció eszméinek nyomán, de a középkorban háttérbe szorított görög nyelv iránt is megnőtt az érdeklődés. Előzmények – anyanyelvi nyelvtanok a Donatus és Priscianus– a hozzájuk fűzött kommentárok – a grammatikának a septem artes liberales körén belül a skolasztikus korszakban is megmaradt a gyakorlati tevékenységet, a latin nyelv elsajátítását elősegítő szerepe, biztosítva az ars bene loquendi et scribendi eszményének a megvalósítását. kísérletek, hogy a latin nyelv elsajátítását megkönnyítsék az iskolamesterek, a példák és szabályok jobb megértése végett igénybe vették a tanulók anyanyelvének a segítségét is végül is a vulgáris nyelvű grammatikák, főleg a reneszánsz, a humanizmus és a reformáció eszméinek gyors terjedésével fokozatosan eljutottak a grammatikai szabványosítás fokára három, egymástól viszonylag jól elkülöníthető fokot (korszakot) különböztetünk meg: 1.Az első szakaszban a latin grammatikát kisebb-nagyobb terjedelmű vulgáris nyelvű tolmácsolatok, magyarázatok egészítik ki, s teszik használhatóbbá. 2.A második fokot képviselik a kétnyelvű (latin és vulgáris nyelvű) grammatikák, melyekben az anyanyelvi grammatika már szinte egyenrangú társa a latinnak. 3.A harmadik fokot a vulgáris nyelvek önálló (latin vagy vulgáris nyelvű) grammatikái jelentik, amelyek még a latin hatását tükrözik, de sokszor már meglepő eredetiséget mutatnak. A középkori nyelvtanok szerint az anyanyelv (lingua vernacula) az a nyelvhasználati forma, amellyel az egyszerű és tanulatlan nép él, s amelyet az iskolázatlanok anyai nyelvnek (lingua materna) neveznek. Szokás volt akkoriban a vulgáris nyelvet laikus nyelvnek (lingua laica) is nevezni. Az egyik középkori szerző szerint laikus nyelv az, amelyet a tanulatlanok nyelvtani szabályok ismerete nélkül, anyjuktól és hozzátartozóiktól tanulnak meg. A középkorban tehát a latin mint grammatikával rendelkező tudós nyelv állt szemben a változó, rögzítetlen vulgáris nyelvekkel , amelyeket írott grammatika még nem kötött meg. Dante mondja ki, hogy az anyanyelv kiművelése lehetetlen grammatikájának megalkotása nélkül. S ha még nincs grammatikája valamely nyelvnek, ezt mielőbb meg kell alkotni, a klasszikus nyelvek grammatikájának mintájára. E feladat megoldását Európában kezdetben úgy kísérelték meg, hogy a latin nyelvtanokat vulgáris nyelvű fordítással és példákkal kezdték ellátni. Ezt tette elsők között 1000 táján Aelfric (955 k.–1010 k.) eynshami apát, aki a latin nyelvtant óangol fordítással, példákkal és magyarázatokkal egészítette ki. Vállalkozása a mi szempontunkból különleges figyelmet érdemel. Az angol apát elsősorban Priscianust követi, de figyelembe veszi Donatust is. Mint előszavából is kitűnik, művét gyermekeknek szánja. Jól tudja, hogy igazolnia kell eljárását, mentegetnie kísérletét. Érzi, hogy némelyek részéről szemrehányás érheti, amiért efféle munkára, a latin grammatikának angolra való fordítására vállalkozott. Mentségéül azonban arra hivatkozik, hogy művét tudatlan gyermekeknek, nem pedig felnőtteknek írja. Ugyanígy mentegetőzik azért is, hogy a tudós latin grammatikák még kiműveletlen anyanyelvén próbálja tolmácsolni, de ezt kizárólag azért teszi, hogy a tanulók anyanyelvük segítségével minél könnyebben és minél előbb megtanulják a latint. Az anyanyelvnek nála még csak másodlagos szerep jut. Aelfric azonban meg van győződve arról, hogy a latin nyelvtan ismeretének tanítványai anyanyelvük tanulásában is használt látják majd. Szilárd meggyőződése, hogy a görögöktől és a rómaiaktól megalkotott nyelvtan rendszere kielégítően alkalmazható más nyelvre is. Aelfric nyelvtanának az európai vulgáris nyelvű grammatikai irodalom kialakulása szempontjából különleges jelentősége van. Először is azért, mert ez az első ismert nyelvtan Európában, amely vulgáris nyelven tolmácsolja a latin nyelvtan egész rendszerét, meghatározásait, példáit, s ezzel lehetővé teszi két nyelvnek, a latinnak és egy vulgáris nyelvek grammatikai szempontból való egybevetését. E mű azért is becses munka számunkra, mert 15 módszere arról tanúskodik, hogy az alapfokú oktatásban a latin nyelvet és nyelvtant az anyanyelv, tehát a vulgáris nyelv segítségével tanították, s ezért kényszerűségből s csupán közvetett formában tekintve vették az anyanyelv grammatikai rendszerét is. S végül az angol apát próbálkozása azért is fontos, mert óangol nyelvtani műszókísérletei , amelyek az első ilynemű ismert európai vulgáris nyelvű alkotások, szemléltetően mutatják azt a módszert, amellyel a fordítók a szükséges nemzeti nyelvű grammatikai műszavakat megalkotják, többnyire tükörfordítások révén. A vulgáris nyelvek grammatikájának sorát a XIII. század első felében provanszál nyelvtanok nyitják meg, Uc Faidit (1217–1253) és Raimon Vidal (1196–1252) művei. Ezeket azért kellett megalkotni, mivel a Dél-Franciaországban 1100 táján kibontakozó provanszál nyelvű udvari költészet, a trubadúroktól megteremtett líra művelése nagyfokú nyelvi ismereteket kívánt. Ezért már a XIII. század első felében keletkeztek olyan művek, amelyek ezeket a szükségleteket igyekeztek kielégíteni. 1240 táján, valószínűleg Itáliában két, név szerint is ismert olasz megbízásából írta meg Uc Faidit latin és provanszál nyelven Donatus alapján a maga nyelvtanát, amelyhez egy rímszótárt is csatolt. Föltehetőleg valamivel korábbi időből való Raimon Vidal provanszál nyelvtana. E művek közös vonása, hogy mindegyik vulgáris nyelven tárgyalja a provanszál nyelv grammatikáját. Mintájuk, kiindulópontjuk Donatus latin nyelvtana ugyan, de céljuk mégsem a latin grammatika ismertetése, hanem anyanyelvük nyelvtani rendszerének a latin nyelvtan hagyományos rendszere alapján való fölvázolása. Amikor a két szerző grammatikáról beszél, mindig a latin grammatikára gondol. De azért mégsem haboznak hangsúlyozni, hogy a latin nyelvtan szabályaitól el kell térni, és új szabályokat kell alkotni, ha erre a vulgáris nyelvek sajátos szerkezete miatt szükség van. Példamutató az a felismerésük, hogy a latin nyelvtan szabályai a vulgáris nyelvek grammatikájának megalkotásakor nem mindig követhetők, s ezért a szükségeshez képest új szabályokat kell alkotni. Azok a feltételek, amelyek között a reneszánszban a nyelvtanokat megírták és tanulmányozták, nagyon mások voltak, mint a korábbi időkben. A nemzetállamok kialakulása és bennük egy kereskedő középosztály megjelenése, a hazafias érzés megszületése és a központi kormányzás megerősödése mind abba az irányba hatott, hogy a területi nyelvváltozatok egyike kiemelkedjék mint az állam hivatalos nyelve; az emberek kötelességüknek érezték, hogy saját nemzeti nyelvük használatát és művelését elősegítsék. A XV. század végétől kezdve így kezelték például Spanyolországban a kasztíliai spanyolt, és V. Károly szakított az univerzalista latin hagyománnyal, amikor a pápához intézett beszédét spanyolul mondta el. A könyvnyomtatás 16 feltalálása a tudás terjedésének sokkal nagyobb sebességét tette lehetővé, a világi középosztály kialakulásával a társadalom szélesebb köreiben terjedt el az írás-olvasás tudománya és mindez a modern idegen nyelvek tanulását is elősegítette. A nyomtatás gazdaságossági meggondolásai ezen kívül sürgős követelménnyé tették a nyelvek egyetlen változatának (a „sztenderd nyelvnek”) az előnyben részesítését és az egységes helyesírás kialakítását. Általában a művelt osztályok írott nyelvhasználata volt a nyelvtani leírás tárgya. De az írott nyelvek beszélt nyelvek is voltak, és rendszerint azért írták a szövegeket, hogy fel is olvassák őket. A középkori latin kiejtése viszonylag érdektelen volt és a beszélő anyanyelve szerint más és más; a nyelvtanok gépiesen ismételgették Priscianus és a többi klasszikus nyelvtaníró nem túl tudományos hangtani megállapításait. A modern nyelvek új nyelvtanai viszont nagy figyelmet szenteltek a nyomtatás miatt frissen sztenderdizált helyesírás és a kiejtés közötti összefüggéseknek. A helyesírás és az írásreform kérdései új jelentőségre tettek szert, s bár a betű és a hang zavaró összekeverése tovább folytatódott, a létező írásrendszerekben meglévő fonémikus balfogásokat észrevették, s rosszallólag megjegyezték. A reneszánsz korában, amikor a modern európai nemzetek és a modern polgári társadalom alapjai megteremtődtek, a legfejlettebb európai nemzetek tudós humanistái egymás után írják meg anyanyelvük grammatikáját. Három ún. fejlődési szakaszon megy keresztül: 1. a latin grammatikák vulgáris nyelvű tolmácsolásának kora; 2. a kétnyelvű (latin és vulgáris nyelvű) grammatikák kora és 3. az önálló nyelvtanok megalkotásának kora. Az újlatin nyelvű országokban, főképp Itáliában mind az elemi fokú, mind pedig a retorikai tanulmányok folyamán igen régi idők óta szükségesképpen figyelembe vették a vulgáris nyelveket, hogy segítségével megkönnyíthessék a latin oktatását. Azok, akik a latin grammatikát és retorikát tanították és tanulták, akarva, nem akarva, szinte észrevétlenül a latinnal együtt, annak rendszerében számba vették anyanyelvük nyelvtani rendszerének elemeit. Így azután a latin mellett kezdett kibontakozni a vulgáris nyelv grammatikája is. Az újlatin nyelvek és a latin viszonya biztosította azt, amit az ókori világ mindig hiányolt: a nyelvi változás leírására szolgáló explicit elméleti keret kialakításához szükséges távlatot. Nem ésszerűtlen azt állítani, hogy a történeti nyelvészet művelése, ahogyan ezt a fogalmat ma értjük, ebben az időszakban veszi igazán kezdetét. A klasszikus ókor újrafelfedezése a maga teljes fényességében, a tudományok újjáéledésének részeként, a reneszánsz emberek számára olyan történeti perspektívát hozott létre, amilyennel a középkor nem rendelkezett. Azokat a hangváltozásokat, amelyeknek révén a spanyol, a francia vagy olasz szavak a nekik megfelelő 17 régebbi latin szavakkal kapcsolatba voltak hozhatók, rendszeres formában számba vették (betű változások formájában kifejezve) és komolyan tanulmányozták; s ami talán még ennél is fontosabb, a nyelvtani rendszerek változásaival kapcsolatban felmerülő kérdésekkel szembenéztek és válaszokat kerestek rájuk. Az újlatin nyelveket nem csupán a latin egy-egy elkorcsosult változatának látták, hanem önálló nyelveknek, amelyek érdekes módokon történetileg kapcsolatban állnak a latinnal. A megfigyelt nyelvi változások okait is próbálták felderíteni : ennek során olyan tényezőkre utaltak, mint a nyelvi érintkezés és nyelvkeveredés, valamint a beszélt nyelvek nemzedékről nemzedékre való átadása során keletkező fokozatos és külső okoktól független változások. De a latint Franciaországban is régtől fogva a vulgáris nyelven tanították. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a franciaországi latin grammatikai kéziratokban már a középkor folyamán egységes és a francia nyelv hangrendszeréhez idomított vulgáris nyelvű műszavak bukkannak fel Nyelvtanok vulgáris nyelvű magyarázatokkal ellátott latin grammatikák idő jártával afféle kétnyelvű nyelvtanná, sőt egy füst alatt két nyelvnek, a latinnak meg valamely vulgáris nyelvnek a grammatikájává alakultak. A XVI. század első felében Európában már olyan nyelvtantípus alakult ki, amelyben a latin grammatikai részt mindenütt valamely vulgáris nyelv grammatikájának megfelelő szakaszai követik. szerzőtől írt francia nyelvtan , Ilyen keverék jellegű alkotás a legelső, francia Jacobus Silvius Ambianus (1478–1555), francia nevén Dubois Grammatica Latino–Gallica címen, Párizsban, 1531-ben megjelent műve. A francia humanista szerző görög és latin források mellett „héber szerzőket” is felhasznál. Művében egyszerre tárgyalja a latin és a francia nyelv grammatikáját. Mindig a latin nyelvtanból indul ki, és ebből származtatja a franciát. Először a latin műszavakat és nyelvtani példákat közli, majd nyomban a francia megfelelőit. De nemcsak a nyelvtan vázát, hanem az egyes nyelvtani tényeket is e két nyelven közli. Sajátos típust képvisel az 1527-ben kiadott Shryfftspiegel, amely még inkább retorikai, mint ortográfiai mű , továbbá Frangk 1531-ben, Wittenbergben közzétett Ortographiája, valamint Meichssner 1538-ban kelt Handbüchlinje. Ezek voltaképpen a német kancelláriákban használatos retorikai kézikönyvekhez kapcsolódnak. írnokok számára készültek Nem a tömegek, hanem a kancelláriai. Ezért céljuk nem az írás-olvasás megkönnyítése, hanem az egységes német irodalmi nyelv helyesírási szabályainak rögzítése, a nyelvjárások szerint változó írásmód egységesítése, egységes írásnorma kialakítása. A reneszánsz nyelvtanírók közül Pierre Ramée (Petrus Ramus, 1515–1572) jól ismert, és volt, aki a modern strukturalizmus előfutáraként tartotta számon. Általánosabban az egyik olyan gondolkodónak tartják, akinek a munkája a középkor és a modern világ közötti átmenetet jelenti. Oktatási reformjai meglehetősen befolyásosak voltak egész Észak-Európában, és híres kijelentését követően, amellyel diplomamunkája megvédése során rövid úton elutasította Arisztotelészt (quacumque ab Aristotele dicta essent commentita esse ’mindaz, mit Arisztotelész mondott, téves’), új életre keltette a hét szabad művészet tanulmányozását Párizsban, amely korábban az arisztotelianizmus és a modista nyelvtan fellegvára volt. Nagy energiával küzdött a klasszikus nyelvek humanisztikus tanításáért, vagyis azért, hogy e nyelveket irodalmaikon keresztül ismertessék meg a tanulókkal, ne pedig a skolasztikus arisztotelianizmus révén. Miután belekeveredett a kor vallási nézeteltéréseibe, a Szent Bertalan-éji mészárlásban vesztette életét. A reneszánsz nyelvbölcseletében , formát, az alábbi lényeges mozzanatok mely sohasem öltött eléggé világos és határozott emelkednek ki: 1. Annak a nagy eseménysorozatnak a hatása, amelyet a világ addig ismeretlen részeinek a felfedezése indított el. Szükségesnek mutatkozott egy olyan elméleti 9 keret megalkotása, amelyben minden nyelv elhelyezhető, függetlenül attól, hogy szerepel-e a szent nyelvek között vagy azokban a csoportosításoknak, amelyeket a vallási ideológia szempontjai szerint a bábeli nyelvzavarból állítottak össze. Halaszthatatlanná vált annak a tételnek a megfogalmazása, hogy nem csak a szent, kiemelt nyelvek, a héber, a görög vagy a latin, hanem más nyelvek is méltók figyelmünkre és megbecsülésünkre. 2. A latin folyamatosan teret veszített , bármennyire igyekeztek is a humanisták életre kelteni. Nem lett többé igazán élő nyelv, még annyira sem, mint amennyire a középkorban volt. Kezdték tehát kétségbe vonni örökké való érvényességét, s ugyanekkor egyre inkább látták, hogy vele szemben a vulgáris nyelvek kerülnek előtérbe. E folyamattal kapcsolatban viszont egyre többen kezdtek foglalkozni e nyelvek eredetének és történelmi fejlődésének problémájával. 3. Szorosan kapcsolódott e problémakörhöz a reneszánsz korában annak a megvitatása is, hogy milyen történelmi és társadalmi körülmények okozták a barbárok betöréseit és a római kultúra hanyatlását, s hogy a különféle barbároknak tartott népek nyelve hogyan és mennyiben hatott a latin nyelv fokozatos hanyatlására és a vulgáris nyelvek kialakulására. 4. Miközben a reneszánsz korának a humanistái heves vitát indította a középkori filozófia ellen, feltétlenül szembe kellett kerülniük e korszak nyelvbölcseleti nézeteivel is. El kellett utasítaniuk a középkori dialektikát és logikát, fel kellett ismerniük, hogy a modisták érzéketlenek voltak a nyelv tényleges társadalmi funkciói és a történelmi változásai iránt. Sikeresen fogtak hozzá annak a folyamatnak az elemzéséhez, amely a vulgáris nyelvek kialakulásához vezetett. Igaz ugyan, hogy Valla (1406–1454), Salutati (1331–1406) vagy Bembo (1470–1547) a vulgáris nyelvben nem látnak mást, mint a barbár nyelvektől a latinban előidézett összevegyülést. Az ilyen felismerések egyre inkább segítették a diakrónia fogalmának kibontakozását. A padovai Sperone Speroni (1500–1588) 1530–1535 táján írta nevezetes dialógusát a nyelvekről (Dialogo delle lingue), amelynek fontosságát csupán irodalmi szempontból vizsgálták meg. De ebben a dialógusban a diakrónia eszméje is világosan előtűnik és kibontakozik. A dialógusban az a központi probléma, hogy honnan ered a nyelvek méltósága (dignita). A kor bölcselői gyakran foglalkoztak ezzel a témával, sokszor tárgyalták, hogy a vulgáris nyelvek ugyanúgy képesek-e kifejezni bármely mondanivalót, mint a klasszikus nyelvek, vagy pedig erre csupán az utóbbiak képesek, mint ezt a humanisták vallották. Speroni dialógusában az egyik résztvevő azt a tételt védelmezi, amely szerint a latin és a görög minden más nyelv fölé helyezendő. Mérsékelt álláspontot foglal el Bembo, aki elismeri mind az ókori, mind a modern nyelvek érdemeit, megengedve, hogy az utóbbiaknak is joguk van a fölemelkedésre, az irodalmi rangra. A legradikálisabb álláspontot viszont Peretto (1462–1525) képviseli, aki szerint szemantikai szempontból minden nyelv, sőt minden nyelvjárás is tökéletesen egyenértékű. A dialógusban a korszak minden elképzelhető nyelvészeti felfogása képviselve van. E dialógusban a diakróniának és a nyelv társadalmiságának az eszméje áll a középpontban. A reneszánsz korában már feltétlenül össze kellett egyeztetni két, akkoriban szöges ellentétben álló nézetet: a) egyfelől azokét a humanistákét, akik egyedül a latint tartották igazán alkalmasnak mindenfajta filozófiai és tudományos gondolat megfelelő kifejezésére ; b) másfelől pedig azokét, akik már számot vetettek a nyelvek sokféleségével, kulturális színvonaluk 11 különbségével, amelyet akkoriban a különböző vulgáris nyelvek élveztek.. Speroninak az a meggyőződése, hogy a nyelvek méltósága és nemessége nem eredendő sajátosságuk vagy érdemük Bármely nyelv eljuthat erre a fokra, ha akadnak írók és költők, akik kiművelik. Speroni újra meg újra hangsúlyozza a nyelv társadalmi jellegét , s ugyanekkor azt is kiemeli, hogy minden nyelv alkalmas lehet arra, hogy gondolatainkat kifejezze, bármennyire különbözzék is a többi nyelvtől. De nemcsak a nyelvek, hanem a nyelvjárások is alkalmasak lehetnek akár filozófiai problémák megvitatására is. Annak, hogy a nyelvek közül egyeseket nagyobb mértékben használtak fel bölcseleti témák tárgyalására és kifejezésére, nem az az oka, hogy minderre az egyik nyelv belső sajátosságainál fogva alkalmasabb, mint a másik. Kizárólag történelmi és társadalmi okai vannak az egyes nyelvek nagyobb fokú irodalmi használatának és bölcseleti fejtegetésekre is alkalmasabb voltának. Speroninak a nyelvek társadalmi jellegét hangsúlyozó kijelentései logikusan következnek abból a felismerésből, hogy a nyelvek történeti képződmények, és ezért lényegükhöz tartozik a változandóság. Nem véletlen tehát, hogy a nyelvek az idők folyamán megváltoznak, hanem történelmi szükségszerűség. Speroni végkövetkeztetése tehát az, hogy a latinnak a vulgáris nyelvek kárára való előtérbe helyezése antihisztorikus vállalkozás. Végső megállapításait az alábbi tételekbe sűríti: 1. A vulgáris nyelvek és nyelvjárások használata jogos és történelmi szükségszerűség ; 2. Ezzel szemben lehetetlen az ókori nyelvek életre keltése, mivel az akkori társadalmi viszonyok azóta gyökeresen megváltoztak ; 3. A nyelvi tényeket társadalmi fejlődés eredményeinek kell tekintenünk, nem feledve, hogy ezek is ki vannak téve a további változásnak és hanyatlásnak. Speroni ilyen módon mintegy előfutára a modern történeti nyelvészetnek. 8. Dante Alighieri nyelvfelfogása A renszánsz nyelvszemlélet A nyelv isteni eredete és sokfélesége A középkor világának nyelvbölcseleti eszméit a legjellegzetesebb formában a modisták fejezték ki. Elképzeléseik azon alapultak, hogy bár különféle nyelvek vannak, ezek eltérései lényegtelenek , mert az a mód, ahogyan grammatikai megformáltságukban a világot tükrözik, lényegében ugyanaz. Isten A középkorban a teológusok azt állították, hogy minden nyelv szerzője. Ezzel szemben mások, s köztük maga Dante is azt tartották, hogy Isten az első embernek csak a nyelv alapszerkezetét adományozta, vagy hogy a nyelvet Isten adta ugyan, de fejlettebb fokra az ember fejlesztette, illetőleg Ádám segítségével alkotta meg. De már a középkorban akadtak a nyelv isteni eredetének tagadói is. A középkor vége felé az Istentől való eredeztetés dogmájában való hit, legalábbis merev formájában, már semmiképpen sem volt általános. Azt, hogy Isten az első embernek csupán a beszéd készségét adta, de maga a nyelv emberi alkotás, az alábbi soraiban Dante így fejezte ki: „Azt az ős Természetnek hozta rendje, / hogy az embernek nyelve van; de rája / bízta, hogy így vagy úgy, szépítve zengje.” (Divina commedia). Dante sokat idézett írásában, a De vulgari eloquentiaban a nép nyelvéről ír, a nyelv eredetét pedig a következőképpen magyarázza : „az Isten az első ember lelkével együtt bizonyos szólásformát (certam formam locutionis) teremtett. Formának mondom ezt, mégpedig a dolgok elnevezése és az elnevezések szerkezete tekintetében és e szerkezetnek beszéd szerinti használatát illetően. Ezzel a formával élt volna minden beszélőnek nyelve, ha az emberi nagyratörés bűne meg nem zavarta volna azt, ahogy alább kimutatjuk. A beszédnek e formájával Ádám és e formával szólottak minden utódai Bábel tornyának építéséig, mely a megzavarodás tornyának értelmezhető. A beszédnek e formáját örökölték Héber fiai, kiket erről neveztek hébereknek. És csupán ezek használatában maradt meg e zűrzavar után, hogy a mi Megváltónk, ki közülük volt származandó embersége szerint, ne e megzavarodás, a gyalázat és a szégyenkezés, hanem a kegyelem nyelvét használja. A héber nyelv volt tehát az, amelyet az első szólónak ajkai megalkottak (fabricaverunt).” Eszerint tehát Isten nemcsak a beszéd készségével, hanem a nyelv szerkezeti formáival vagyis alapstruktúrájával is megajándékozta Ádámot, aki azután ezek birtokában, ezekre támaszkodva alkotta meg az emberi nyelvet. Ez a nyelv pedig a bábeli nyelvzavarig lényegét tekintve azonos maradt, attól kezdve azonban csak a héber révén öröklődött tovább. Dante az, aki megkezdi a nyelvek sokféleségére vonatkozó teológiai elképzelések szekularizálását. Amikor az általa ismert nyelveket számba vette, nem fogadta el azt a korabeli tudósítást, amely szerint Noé három fiának az utódai összesen 72 különböző nyelvet hoztak létre. Az általa ismert nyelveket egészen másként különíti el és sorolja osztályokba. Lemond a világ minden nyelvének számbavételéről, beéri az európai nyelvek áttekintésével. Abból indul ki, hogy a földrészünkön lakó népek „akár jövevényekként érkeztek ide Európába, akár pedig mert itt születtek, csak visszatérőben voltak [...], háromféle nyelvet hoztak magukkal, és közülük egyesek a déli, mások Európa északi részében szereztek maguknak a letelepedésre tájakat, és végezetül, harmadikként azok, kiket most görögöknek nevezünk, részben Európa, részben Ázsia vidékeit foglalták el”. Mindezeknek a nyelveknek a közös őse az, amelyet Bábel idején beszéltek, de az ezután támadt különböző nyelvek elágazását már a maga elképzelései szerint írja le. Megállapítja, hogy az az egész terület, amely „a Duna torkolatától, vagyis a Maeotis mocsaraitól a nyugati végekig az angolok, olaszok és franciák határaival és a Óceánnak határolódik körül, csupán egy nyelvet nyert, jóllehet azután a szlávok, magyarok, teutonok, szászok, angolok és sok más nép révén különféle népi nyelvekre oszlott”. Kérdés azonban, hogy milyen alapon lehet az európai nyelveket csoportosítani. Dante szerint a felosztás legalkalmasabb módja az lehet, ha megvizsgáljuk, miként fejezik ki az egyes nyelvek az igenlést , az elhangzott kérdésre adott elfogadó választ. Európának fentebb említett nyelveit, amelyekhez a magyar is sorolta, azért tartja közös eredetűeknek, mivel „majdnem valamennyien igenlésképpen a ja szóval felelnek”. A magyarok határaitól kezdve nyugat felé viszont egy másik nyelvterület fekszik, ahol az igenlést másképpen fejezik ki. Itt ugyanis „egyesek ac-ot, mások oil-t, ismét mások si-t mondanak, ha állítanak valamit, mint a spanyolok, franciák és a latinok”. Az utóbbi három nép azonban szerinte egy közös nyelvből származó köznyelvet használ, mivel „sok mindent ugyanazon szóval neveznek meg, mint Isten, ég, szeretet, tenger, föld és azt, hogy van, él, meghal, szeret és jóformán minden egyebet”. Dante tehát alapszókincsük egyezését tekintve tartja e nyelveket közös tőről sarjadtaknak. Dante azonban tisztában van azzal, hogy e három nyelvterületen belül is számos nyelvjárás különböztethető meg. Nemcsak említi a különbségeket, hanem okukat is megpróbálja megadni. Az emberi természet állhatatlanságával magyarázza és okolja meg a nyelvek sokféleségét és változandóságát. Kimondja, hogy a nyelvek változnak időben, a nyelvi változások folyamatosan mennek végbe, de az egyes nemzedékek alig vesznek róluk tudomást, mivel hosszú 2 idő kell ahhoz, hogy valamely nyelv lényegesen átalakuljon. Dante volt az első, aki Európában számba akarta venni az itt beszélt nyelveket, s aki megpróbálta fölvázolni földrészünk nyelvi megoszlását, fölvillantva azt a nyelvi tarkaságot, ami Európát oly szembetűnően jellemzi. Ugyanakkor azonban ő is visszhangozza azt a középkori nyelvbölcselőktől megfogalmazott tanítást, amely szerint a nyelvek látszólagos sokfélesége ellenére is van valami közös és azonos e sokféleségben, ami egyben változatlan is. Ő maga a latin grammatikát tekinti ilyennek. Ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy ez a grammatika „nem más, mint valamiféle változhatatlan szólás egyöntetűsége különböző helyeken és különböző időben”. Dante a modisták szellemében jelenti ki tehát, hogy a latin grammatika „semmiféle egyéni elbírálásnak nincs alávetve, következésképpen nem is változhat”. A humanizmus és a reneszánsz korában megváltozik a történeti gondolkodás és a történelmi világkép is. Olasz földön Dante, miközben helyesen mutat rá a klasszikus szabályokba merevített latin grammatika s vele együtt persze a latin változhatatlanságára, éles szemével azt is fölfedezi, hogy ezzel szemben az élő nyelvet az örökös változások jellemzik. Értekezésében elmondja, hogy az itáliai népnyelvben is számos változás történt. Azt is észreveszi, hogy a nyelvek változása nem rohamos és gyors. Erről az egyes emberek azért nem vesznek tudomást, mivel életük természeténél fogva igen rövid. Danténak ez az észrevétele számunkra azért fontos, mert benne a nyelv történetiségének eszméje fogalmazódik meg, talán legelőször az európai nyelvbölcseletben. Ugyanilyen fontos az a megállapítása is, hogy a nyelv változásának szükségképpen folyamatosan kell végbemennie, s hogy változásában a nyelv „semmiképpen meg nem állapodhat”, hiszen a teljes mozdulatlanság és lezártság csak a holt nyelveket jellemzi. De ugyanilyen lényeges Danténak az a másik tétele is, hogy a nyelvi változások üteme