Csokonai Vitéz Mihály Élete és Verselemzései PDF

Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) Életútja: Debrecenben született. Apja Csokonai József, borbély és seborvos volt, nagy vagyonra tett szert, de korán maghalt és az özvegynek 2 fiával együtt el kellett hagynia az otthonukat. Az édesanya kosztos diákok tartásával tudta csak biztosítani megélhetésüket...

Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) Életútja: Debrecenben született. Apja Csokonai József, borbély és seborvos volt, nagy vagyonra tett szert, de korán maghalt és az özvegynek 2 fiával együtt el kellett hagynia az otthonukat. Az édesanya kosztos diákok tartásával tudta csak biztosítani megélhetésüket. Csokonait Debrecen nevelte fel, mely az ország legnagyobb városa volt akkor. 1780-tól a kollégium tanulója, 1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be , majd teológushallgató (papnövendék) lett. 1790 körül diáktársaival önképzőkört szervezett, ennek tagjai felosztották egymás közt a nyugati nyelveket és irodalmakat, Csokonai az olaszt választotta. Még megtanult latinul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, héberrel és perzsával. Tanárai a gimnáziumi poétaosztály vezetésével bízták meg.1792-től Kazinczyval levelezett, s ezekben az években nőtt nagy költővé (ekkor született: Az estve, Konstancinápoly) 1795-ben kizárták a kollégiumból. Mindezt tetőzte az 1795. évi húsvéti legáció (papnövendékek templom előtt prédikáltak és adományt gyűjtöttek a kollégium számára) Halason és Kecskeméten. Csokonai az ünnepi szolgálat után nem tért haza Debrecenbe, hanem Pestre ment- megnézte a jakobinusok kivégzését, valamint tisztelgő látogatást tett Dugonics Andrásnál és Virág Benedeknél. Hazatérve nem jelentkezett azonnal a kollégiumban, s a legációban gyűjtött pénzzel nem tudott elszámolni, majd jún. 15-én bejelentette kilépését. Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra, de ott sem bírta sokáig, 1796-ban abbahagyta tanulmányait ( nem szerzett főiskolai oklevelet). 1796 őszén Pozsonyban egyszemélyes hetilapot indított Diétai Magyar Múzsa címmel. Komáromban megismerkedett Vajda Juliannával – Lillával- egy jómódú kereskedő lányával. Lilla szerelme 9 hónapig boldogította, de a leányt-, míg Csokonai állás után járt- hozzáadták egy gazdag dunaalmási kereskedőhöz. Ez a csalódás tudatosította benne a társadalmi száműzöttségét, reményeinek végleges összeomlását. Komárom után néhány évig a Dunántúlon volt. Csaknem 1 évet töltött Sárközy István Somogy megyei alispán kastélyában. Sárközi segítségével a csurgói gimnáziumban lett helyettes tanár. Mikor a helyettesítés ideje lejárt gyalog vágott neki 1800-ben a nagy útnak, h hazatérjen Debrecenbe. Az 1802. július 11-i hatalmas debreceni tűzvész elvitte a házuk nagy részét , öröklött betegsége, tüdőbaja is egyre súlyosbodott , kedélyállapota végleg elkomorult. 1804. április 15-én Nagyváradon Rhédey Lajos gróf feleségének templomi temetésén felolvasta nagy filozófiai költeményét, Halotti verseket. A hűvös időben megfázott, tüdőgyulladást kapott, s nyomban ágynak esett. Sándorffy József orvos gyógyította, s vitte haza Debrecenbe. 1805. január 28-án Debrecenben meghalt. Munkássága: Verseiben fellelhető a kor valamennyi művészeti törekvése. a.) A deákos klasszicizmus ill. az iskolai versgyakorlat hatása: Egész életét és költészetét meghatározták a Debreceni Református Kollégiumban töltött évek. (Poeta natus – született költő, az eredeti tehetség; poeta doctus – tanult költő, tudós költő, a hagyományokat követő költő.) Formakészségéért, verseinek zeneiségéért társai Cimbalomnak nevezték.  Két verstípust műveltek: – a sententia költészetet, mely egy többnyire antik eredetű bölcsesség (antik költők bölcs mondásai, tanításai) részletező kifejezése a retorika szabályai szerint, verssé formálása volt. – a pictura költészetet, mely természeti jelenség, tájak, évszakok vagy emberi karakter leírása, verssé formálása volt. Az életmű nagy része már a kollégiumban elkészült, később ezeknek a finomítása, átdolgozása történik meg. Nyílt bátorsággal szólaltatja meg a felvilágosodás legfőbb gondolatait a Konstancinápoly és Az estve c. versekben. A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza, Az estve pedig Rousseau felfogását: a romlott társadalommal szemben a természet , a természetes állapot idilli harmóniáját hirdeti. Az estve (1794.): Az iskolai változat címe: Az estvének leírása. Ezt követte az 1789-es Az estve, majd a végső változat. A változás iránya, hogy a tiszta piktúra szentenciával töltődik, s a tájleíró versből bölcseleti ódává emelkedik. Az estve vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat: Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. Egy természetleírásba ágyazott társadalombírálat. Szerkezete: 1–2. egység: piktúra; klasszicista vonásokkal az iskolai versgyakorlatból örökölve a stíluseszközök tobzódásával festi meg az első világ harmonikus képét, a nyugalom, a rend, a célszerűség világát. (A nyitókép allegóriának is felfogható megszemélyesítése, további megszemélyesítések, költői jelzők, metaforák, alliterációk nem csupán a költői eszközök gazdagságát, hanem az ábrázolt természet szépségét is érzékeltetik.) A 3. egység megszólítása és felszólítása a piktúrából a szentenciába vezet át, előrevetítve a második világ, az emberi társadalom, a civilizáció diszharmóniáját. A 4. egység megszólítással és költői kérdéssel kezdődik. Csokonai Rousseau tanait követi, gyakran rímbe szedi a francia filozófus tanításait. Utal Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című értekezésre. Felidézi az Emil című műből azt a gondolatot, hogy: “mert gonosz erkölccsel senki sem született”. Az általános érvényű megállapításokat néhol a magyar valóságra is vonatkoztatja. Az 5. rész egyértelmű állásfoglalás a természet harmonikus világa mellett. A 6. rész a vers zárlata; emelkedett hangnemével műfajváltást is jelez, ódai magasságba emeli a leíró jellegű költeményt. Konstancinápoly (1794.): Alapja: Egy város leírása.  A versben az elképzelt Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a felvilágosodás általános győzelmének hite szólal meg. A pictura a vers első harmadában a térbeli rendezőelvet követi: kívülről, a tenger felől közelít a városhoz, majd a konstantinápolyi utcák színes forgatagát villantatja fel a dúsgazdag törökök kérkedő pompájával. Ezután egy belső, intim térbe kalauzol a leírás, a szultán háremébe. Itt a komolyságot a csintalan pajzánság váltja fel „dáma-bibliothéka” metafora kibontásával, amely a szultán háremére vonatkozik. Majd a zárt térből újra a szabadba jutunk. A leírást követő elmélkedő részben (sentencia) az időbeli szerkezeti elv érvényesül( jelen, múlt, jelen, jövő). A templomok bemutatása filozófiai általánosításba vált át. Az indulatos kritikát felkiáltó mondatok vezetik be. A vallási fanatizmus sötétségének szarkasztikus ostorozása közben a felvilágosodott költő felidézi a rousseau-i ősállapotot, mikor még állott a „Természet örök építménye”. Az emberi társadalom megromlásának következménye a vallás, a vallások megjelenése, ami egy ígért túlvilági paradicsom reményében nyomorúságossá teszi, dehumanizálja az emberi életet. A költő a mohamedán vallásról beszél, de világossá teszi, h a keresztény vallási elvakultság hasonlóképpen száműzi az észt és a virtust, s nem fogadja be az „emberséges embert”. A költeményt a szárnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a természet „örök törvénye” fog uralkodni, s megvalósulhat a minden embert és népet egybeöltő testvériség eszménye. Csokonai rendíthetetlenül hisz az eljövendő „boldog kor” utópiályában, de ennek megvalósulását csak a késő századoktól reméli. b.) Népiesség: A népiesség egyik első képviselője a magyar irodalomban. Az ő nevéhez fűződik az első magyar népies helyzetdal: Estve jött a parancsolat (1791.), átdolgozva: Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1802.). Az ő nevéhez fűződik az első magyar tündérmese lejegyzése: A méla Tempefői című színműben. A népnevelés és népoktatás fontosságát hangsúlyozza a Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című programadó költeménye. c.) Rokokó: A hatás legteljesebben két ciklusban, a Lilla-dalok és az Anakreoni-dalok címűekben jelentkezik. A hatás legfontosabb jellemzője Csokonai formakultúrájának rendkívüli gazdagodása. A látszólag könnyed forma egyszerre érzékelteti a személyes boldogság megtalálásának reményét és a pillanatnyi idillek mulandóságát. A boldogság A méhekhez Az alvó Lilla felett Az esküvés Búcsúvétel Egy tulipánt hoz (az első magyar szimultán vers) c.) Szentimentalizmus/ Rousseau-i szentimentalizmus: A világból, a társadalomból kitaszított vagy onnan önként távozó ember fájdalma szólal meg.  Lilla elvesztése szétzúzta a víg poéta mítosz-ábrándjait, az álomvilágból való kihullás visszavetette a komor életbe. A rokokó kecses, játékos verseinek örömérzetét a kiábrándult csalódás szomorúsága, fájdalmas szenvedése váltotta fel, s ez új irányt adott költészetének. Kevesebb verset írt, de ezek az alkotásai a legnagyobbak: poétai játék helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek. A Reményhez (1803) Elbúcsúzik a verseben mindattól, ami életét tartalmassá tette: jókedvtől,szerelmektől, reményektől s költészetétől is, a „bájoló lágy trilláktól” is. A Reményhez: a teljes lemondást, a reménytelenséget, és halálvágyat csengő-bongó, a rokokó könnyedségét megőrző forma fejezi ki, s így az érzelmi-gondolati tartalom ellentétbe kerül a külső formával, tehát éles ellentét forma és tartalom között. A költő egy elvont fogalomhoz fordul (allegória), a megszemélyesített Reményt szólítja meg. A Remény jelenléte a dialógus lehetőségét hordozza magában, ám a megszólított, bár mindvégig jelen van, néma marad. A párbeszéd nem alakulhat ki, így a költemény fájdalmas monológ. Az első strófában nemcsak megszólítja, hanem be is mutatja a Reményt. Nem is isten, csak annak látszó: csupán elomló tünemény, hiszen a földiek teremtménye, csalfa és vak. Mégis hatalommal rendelkezik a boldogtalanok felett: szép szavakkal kecsegteti, hitegeti őket. A csalódott és kiábrándult lélek a kétségbeesés mélyébe zuhanva már reménykedni sem akar. A második versszak a rokokó készlettárából ismert képpel, a tavaszi virágoskert kibomló pompájával jellemzi életének bizakodó, reményekkel teli, szép ábrándokat szövögető korszakát. A költő terveinek megvalósulással áltató ígéreteit a viszonzott szerelem koronázta meg: boldogsága beteljesült. A következő szakasz az előző képsort visszájára fordítja: álmainak összeomlását, a reményeitől megfosztott lélek sivárságát a kert téli pusztulásával, az értékeit vesztett természet kietlenségével ábrázolja. A strófa második része visszakapcsol az előző szakasz Lilla szerelmén örvendező soraira: a szerelem még kárpótolhatta volna művészi vágyainak kudarcaiért (hírnév, dicsőség) elvesztéséért. A befejező versszak az első folytatása, a reménytelenség kiteljesítése a halálvágya: veszteségek sorozata után az élet értelmetlenné lett. A művészetté formálás fölébe kerekedett a gyászos tartalomnak. A tihanyi Ekhóhoz (1803) Műfaj: A vers retorikai felépítése a megszemélyesített, allegorikus tihanyi Ekhóval az ódát ill. a himnuszt idézi. A hangnem azonban erőteljesebben határozza meg a műfajt, így elégiának (=fájdalmas, szomorú, lemondó vers) mondhatjuk. A vers első változata a Füredi parton címmel volt, s a végső változatban is, a 2. strófában utal erre a költő. Az elégia amegszólítottja a visszhang, az Ekhó, ki istennőként, segítő nimfaként jelenik meg, mint Tihany „rijjadó leánya”.A vers indítása nem felszólítás, inkább kiáltó könyörgés. 1- 2. versszakban a költő saját élethelyzetét mutatja be: a füredi parton, Tihannyal szemben – kirekesztve az emberi közösségből, távol a füreden vigadó boldogoktól- a sorsüldözött, hányatott ember segítségül hívja az Ekhót (allegória). Azt kéri a Nimfától, hogy panaszait felerősítve sokszorozza meg, kiáltsa világgá. A megfogalmazás nyelvi eszközei a szentimentalizmus irányzatának ismert motívumai. A két strófa a boldogtalanság és a boldogság, a kitaszítottság és a vigasztaló társaság ellentéteit feszíti egymással szembe. Második szerkezeti egység a 3-6. versszak. A második szakaszban a panaszos kérés erőteljes felszólítássá tágul: most a Nimfa lakhelyét szólítja meg. Az „r” hangok ropogásának hangszimbolikája az élettelen természeti tárgyak lélektelen közömbösségét fogalmazza meg, h annál hatásosabb legyen a kontraszt az érzéketlen és lelketlen emberekkel szemben. A „szegény boldogtalan” a maga jajjait csak a természetre bízhatja, tőle várhat együtt érző rokonszenvet. Embertársai száműzték, kigúnyolták, megtagadták, elárulták. A reményeitől megfosztott, a teljes kilátástalanságba zuhant ember élete, költői pályájának zátonyra futását panaszolja. A panaszáradat oka nem Lilla: a szerelmi csalódás csak az az utolsó csepp volt, mely véglegesen tudatosította veszteségeit. A 7-10. strófák új emberi tartalmakat tárnak fel: már nem e Nimfának panaszkodik, hanem az őt bántó világon való felülemelkedés önérzetével vonja le végső következtetéseit. A magányba kíván menekülni, remete szállást keres a tihanyi szigeten. Csokonai költői s emberi méltóságának öntudata jelentkezik abban, hogy magát Rousseau mellé emeli. Fájdalmas irónia nyilvánul meg abban, hogy csak egy társadalmon kívüli, emberektől távoli világban valósíthatja meg a felvilágosodás által elképzelt emberideált ( ember-polgár). A megbántott költő „rejtett” érdemeinek elismerését és igazolását a távoli jövőtől várja ( boldogabb időtől). A felvilágosodott gondolkodókra jellemző optimizmus Csokonainál összekapcsolódik a jelenre vonatkozó keserű pesszimizmussal: költeményeiben ezért mindig a jövőről szól. A Magánossághoz (1798) A vers életrajzi háttere is a Lilla-szerelem vége, a kicsapatás, állásnélküliség. Somogyi tartózkodása idején, a kisasszondi Sárközy-kastélyban született a vers. Csokonai a hiányból, a szükségből teremt erényt, hiszen a magánosság nála nem, illetve nem elsősorban fájdalmas lélekállapotot jelent, hanem kivételezett élethelyzetet, mely elől elzáratnak a társadalom különböző rétegeihez tartozó alakjai. A magánosság teremtő állapot. A fájdalmas lázadó hangot itt a rezignáció (beletörődő, bölcs megnyugvás) váltja fel. Már csak szánakozó mosolyt kapnak az intrikus (bajkeverő) udvaroncok, fösvények, hadakozók, nagyravágyók, színlelők, akiknek törekvései hiábavalóak, sorsuk nyugtalanság, félelem, csömör. A szenvedésekre egy ír van: az örök természettel megosztott magány. Ez edzi a szívet a halál gondolatához, mely a távolról szemlélődő bölcs számára nem félelmetes, hanem inkább kívánatos. Felvilágosult humanizmusa jut érvényre abban a gondolatban, hogy a magány a magasrendű alkotás erőtere. A zsenikultusz egyik legkorábbi megnyilvánulása ez. Varázslatos tájfestéseket alkalmaz. Csöndes mélabúval itatja át a tájat, mégis reálisan tud megfigyelni. A műfaj a formai jellemzőket tekintve óda ill. himnusz, a hangvétel azonban módosítja ezt, és elégikus színezetet ad a versnek. A zárlat a végső magánosság, a halál óhaját tartalmazza, mely egyúttal megszünteti a világból való számkivetettséget; a megoldást azonban a jövőbe utalja.